Anna Gráf 1919. január 1-jén született Budapesten. Magántisztviselőként/irodai alkalmazottként/ügyintézőként, valamint varrónőként dolgozott; mindkét területen szakképzettséggel rendelkezett. Házasságkötése előtt szüleinél lakott Budapesten, a II. kerületben, a Zsigmond király útja (ma Frankel Leó út) 10. szám alatt. Miután 1940. július 2-án házasságot kötött Gráf Tiborral, aki termelési megbízottként dolgozott, a Klotild utcába költözött. Közös lányuk, Judit, 1941. december 5-én született Budapesten. Férje 1942. október 2-án bekövetkezett halála után kislányával ismét a szüleihez költözött vissza. Onnan később egy másik, úgynevezett „csillagos házba” kellett átköltözniük az V. kerületben, a Sütő utca 2. szám alá. Ott tartózkodott az egész apai család is – egészen 1944. december 2-ig.
1945. április 13-án Anna Gráfot az úgynevezett halálmenetre kényszerítették. Egy 72 nőből álló csoporthoz tartozott, amelynek kezdetben sikerült megszöknie. A nőket azonban a német rendőrség elfogta, és egy mittweidai táborba vitték. Anna Gráfot végül amerikai csapatok szabadították fel.
Miután 1945-ben visszatért Magyarországra, lányával, Judittal, édesanyjával és anyósával Budapest VI. kerületében, a Hajós utca 32. szám alatt élt.

Anna Gráf további életútjáról lánya, Judit, a következőket mesélte: "Később elhelyezkedett, nagyon szerették a munkahelyén. Elvégezte a Műszaki rajzoló és részletszerkesztő tanfolyamot, szerette ezt a munkát. De ha kellett gépelt német vagy angol szöveget is, vagy gyorsírással jegyzetelt. Esténként könyvtári katalógus cédulákat javított a központi Széchenyi könyvtárnak, főleg az idegen nyelvűeket, hogy megfeleljenek az előírásoknak. Begépelte a mérnökök kézírással írt tanulmányait, könyveit. Édesanyja kötéssel, és egy kisgyerek gondozásával, én korrepetálással járultam hozzá a családi kasszához. Később az unokákra vigyázott. Imádták amikor mesélt, mert remek és vicces történeteket talált ki. 74 évesen is dolgozott még a munkahelyén, mert remekül tudták használni sokoldalúsága miatt. Férjhez nem ment, 1947 után már csak hárman éltünk együtt apai nagymamám korai (1947) halála miatt.
A sok trauma nagyon megviselte, állandóan nyugtatókat kellett szednie. Az egyikről utólag derült ki, hogy demenciát okoz. Utolsó két éve nagyon szomorú volt emiatt. 87 éves korában, 2006. november 16-án hagyott itt minket. Még most is nagyon hiányzik."

Férjét, Tibort 1942 elején Nagykátán sorozták be (alakulat: 101/4. TMSZ); ahol a hirhedt “nagykátai high” Murai Lipót alezredes azt a parancsot adta ki, hogy élve egy zsidó sem jöhet vissza. Így halt meg apámmal együtt 2 fiú testvére is a szovjet fronton.
Ő 1942. September 29-én haslövést kapott, amikor egy megsebesült barátjáért kiment a lövészárokból. Apám ezt nem élte túl. Nincs meg az értesítés az ide-oda költöztetés miatt, ezért nyilvánították csak később † 1943.03.01-én eltűntnek, és 1955.03.05-én holttá nyilvánítottá.

Lánya, Judit, Rönkös Lászlóhoz ment feleségül, és Budapesten él.

Édesanyja, Singer Adolfné született Roth Alice, 1893. március 5-én született Várnán (ma Varin). 1945 után a háztartást vezette, mivel Anna Gráf estig dolgozott, éjszakánként pedig különmunkát is vállalt. Kézzel kötött ismerősöknek, emellett elvállalta társbérlőnk kisfiának felügyeletét is, hogy ne kelljen bölcsődébe adni, és ez egyúttal jövedelemkiegészítést is jelentett. 1973-ban hunyt el. Édesapja, Singer Adolf Artúr, aki körülbelül 1885-ben született, magántisztviselő és biztosítási ügynök volt. 1944. április 19-én halt meg Budapesten.

Annának volt egy nővére. Szarvas Józsefné, született Singer Klára mozgásművészetet tanított. 1913. augusztus 5-én született Budapesten, és 1936 óta házasságban élt dr. Szarvas Gyula József ügyvéddel (*1903. december 18., Tata-Tóváros). Őt és 1938-ban született fiát, Pétert 1944 júliusában Auschwitzba deportálták. Kérte, hogy kisfiával együtt ő is balra mehessen; ezt megengedték neki. Mindkettőjüket az auschwitzi koncentrációs táborba érkezésük napján meggyilkolták. Férje valószínűleg 1945 februárjában vesztette életét egy németországi koncentrációs táborban.

Életem férjem halála után
Lejegyezte Anna Gráf, a penigi női KZ-külső tábor túlélője, valamint lánya, Rönkös Judit.

Munkaszolgálatos férjem halálhíre után visszaköltöztem kislányommal szüleimhez, mert nekem munkát kellett keresnem. Sok sikertelen próbálkozás után kézi kötéssel foglalkoztam, végül már 14 nővel együtt dolgoztunk. Kötögettünk és vártuk a fejleményeket. Gyakran voltam nővéremnél Kláriéknál Tatán. 1944 tavaszán is ott voltam, a kislányomat otthon hagytam anyáméknál. Március 19.-én vasárnap reggel felkerekedtem és azt mondtam Klárinak olyan nyugtalan vagyok mi lehet a gyerekkel, hazautazom. Nagyon marasztalt, hogy ne siessek maradjak még, de nyugtalan voltam és haza akartam jönni. Sógorom Jóska elkisért Pestre. Mikor elbúcsúztam Kláritól, soha nem szoktunk csókolódzni, megcsókoltam és azt mondtam, szevasz Klárikám, ki tudja látjuk-e még egymást. A tatai pályaudvaron valaki azt mondta bejöttek a németek, nem hittük el. Amikor megérkeztünk Pestre anyám azzal fogadott bejöttek a németek. Jóska nagyon ideges lett, azt mondta azonnal csomagoljunk össze és menjünk le Tatára. Nekem tetszett a gondolat és mentem volna is, de anyám nehézkes volt, mi lesz a holmival a csomagoláshoz idő kell és végül abban maradtunk, hogy ő hazamegy és mi egy-két nap múlva utánamegyünk. Másnap már nem lehetett utazni. Rövidesen jött a sárga csillag rendelet. Kinéztem az ablakon és láttam az első sárga csillagos férfit. Furcsa érzés volt, még az arcára is pontosan emlékszem. Aztán jött valami mentesítési rendelet azokra, akik hadiözvegyek és hadiárvák. Elkezdtem a futkosást a nyilas ügyvédekhez. Csomó pénzt kiadtam minden eredmény nélkül, nem volt semmi hivatalos értesítésem. Aztán ezt a rendeletet is törölték. Felvarrtuk a zsidó csillagot. Vigyáztam, hogy zsidó üzletben vegyem, keressen a zsidó rajta ne a nyilas. Közben Jóska bevonult Komáromba. Aztán kijött a rendelet a zsidók összeköltöztetésére. A mi házunk zsidó ház lett. Özönlöttek az emberek hozzánk. Lakott nálunk egy rettenetesen mocskos házaspár, egy 86 éves anyóssal, aki nem volt szobatiszta, egy agglegény, akit anyám táplált, és még sokan mások. Jöttek a beszolgáltatások, zsír stb. Megkezdődtek a bombázások, a pincébe rohanás az elsötétítés. Cipeltem, öltöztettem éjjelente a két és negyed éves gyereket, és vártam. A szlovák menekültek árja papírokkal zsidó lakásokban éltek és figyelmeztettek bennünket, hogy most van az idő eltünésre. Hagyjuk abba a zokni számolást, az aranybeszolgáltatást és tűnjünk el. Nem mertem, mindig az orromra gondoltam, meg a zsidó képemre, meg arra, hogy peches vagyok és el fognak fogni. A nővérem Klári írta, hogy jól vannak őket is összeköltöztették, a lakosság rendes, kár, hogy nem tudunk lejönni. Ekkor már elkezdték vinni Tiszántúlról a zsidókat. Reménykedtünk, hogy csak a határ közeléről. Aztán mindig közeledett. Egyszer csak kaptuk az értesítést, hogy gettóba vitték őket Tatán. Ekkor elkezdtem futkosni ügyvédekhez. Biztattak, hogy sok pénzért talán egy német tiszt autón felhozza őket. Mindent ígértem, de csak ígéreteket kaptam, múltak a napok, Egyszer csak jött az értesítés, hogy Komáromba viszik őket. Ebben az időben jó barátunk Martin nagyon rendes volt. Gyakran jött pedig már nem volt szabad bejönni, de a házmestert ismerte és az beengedte. Leutazott Komáromba, de még megközelíteni sem tudta őket. Még egy búcsú lapot kaptunk Kláritól, sokáig megvolt, tudta, hogy hova megy. Jóska is Komáromban volt, a Monostori erődben kiment a vagonírozáshoz, elvitte az utolsó ennivalóját, és ő is fellépett a vagonba. Hogy velük megy, de Klári lelökte, azzal, hogy legalább te maradj életben. Aztán elindult a vonat. Ekkor még nem tudtuk pontosan, hogy merre. Még egy kicsit reménykedtünk. Olyan híreket kaptunk, hogy jönnek lapok Waldsee felirattal, ez Auschwitz volt. Vártuk a híreket. Jóska már nem számított élőnek. Nem tudta elviselni. Néha még reménykedett és kért, hogy kövessünk el mindent az érdekükben. Ekkor mi már tehetetlenek voltunk. A lakás tele volt, elpoloskásodott, mi le voltunk zárva, csak reggelente jöttek értem és vittek a Radeczky laktanyába, ami nyilas központ volt, sikálni és WC-t tisztitani. Mindig úgy mentem, hogy nem jövök többet vissza. Nem voltak bíztatók az arcok. Emlékszem beeresztettem a parkettet a főnök szobájában. A lába alatt kentem a padlót beeresztővel, néztem a csizmáját és vártam az estét, hogy sikerül-e innen kijutnom. Erzsi - segített nagymamámnak a háztartásban, de haza kellett mennie, mert egy idő után zsidóknak ez nem volt megengedett. Ő Tata melletti faluban lakott, így közel volt anyu testvéréhez, meg Komáromhoz - hazautazott és majdnem minden nap bement Komáromba és vitt ennivalót Jóskának. Csodálatosan viselkedett. Aztán jött a bevonulási plakát. Felvettem a hátizsákot, elbúcsúztam a családtól és kivonultam a Tattersálba. Egy napi ácsorgás után visszaengedtek mint kisgyerekes hadi özvegyet. Néhány nap szünet volt. Akkor aztán jött a rendelet, hogy 24 órán belül el kell hagyni a házat.
Egyik nap kaptam egy levelet a svéd követségtől, hogy férjem Gráf Tibor jelenjen meg a követségen. Elmentem a követségre és ott azt mondták, hogy Gráf Tibor kapott egy meghívást Svédországba. Mondtam, hogy az nem lehet mert meghalt, de ők erősködtek, hogy ez egész biztos. Hamarosan megkaptuk a svéd útlevelet, de csak én és a gyerek.
Amikor mennünk kellett, felraktuk a gyerekágyat egy stráfkocsira és áthúztuk a kocsit a Sütő utca 2.-be férjem egyik nagynénjéhez, ahol már anyósom és testvére is lakott. Nagyot néztek a meneten, de igen szépen viselkedtek befogadtak és beraktak egy szobába. Különösen a gyereket nagyon szerették és kényeztették. Ebben az időben írt a sógorom, hogy szerezzünk neki svájci mentesítést akkor ő is feljöhetne Pestre. Kezdődött a harc a Vadász utca előtt. Végre meg volt a mentesités és Jóska is költözött 10.-nek a szobába. Teljesen össze volt törve állandóan sírt, nem lehetett ráismerni. Harmadik nap, hogy ott laktunk jött egy rendelkezés, hogy a svéd védetteknek be kell költözni a Pozsonyi úti védett házba. Újra stráfkocsira tettem a gyerekágyat és elhúztam a pozsonyi úti házba. A 6-ik emeleten kaptunk egy kis cselédszobát, a gyerekkel, akivel először voltam egyedül. Emlékszem rósejbnit sütöttem neki és kompótot adtam vacsorára. Egy kis vaságyon aludtunk. Másnap reggel beállított anyám. Anyósom erőszakolta, hogy hozzon engem haza, miután az a ház is védett ház lett, mert katona- ingeket varrtak, svájci védettséget kapott és ha gondolom jöjjek vissza, hogy együtt legyünk. Én tudtam, hogy a svájci védettség kevesebbet ér, és hogy itt talán biztosabban vagyunk, de nem akartam külön lenni és inkább visszamentem. Újra felraktam a stráfkocsira és visszamentem a Sütő utcába. Egy hétig voltunk ott, amikor reggel megérkeztek a nyilasok és mindenkit az udvarra tereltek. Sejtettem mi lesz itt, mondtam mindenkinek, hogy vegyenek magukra meleg ruhát és mindent amit el tudnak vinni. A gyerek ukrános volt magas lázzal feküdt. 16-40-ig külön állítottak bennünket és Jóskával alig vettük észre, már kint is voltunk a kapun. Én síruhában voltam bakanccsal hátizsákkal egy napi élelemmel. Árja papírjaimat otthon hagytam. Útközben végső dolgokról beszélgettünk. Nagyon szerettük egymást. Arról beszélt, hogy nem valószínű, hogy valaha hazakerülünk, de ha mégis és ha maradna valakink úgy gondoskodjunk róluk. Közben láttam, hogy előttem mögöttem kilépnek a sorból. A Lánchídon mentünk Buda felé. Biztattam Jóskát lépjünk mi is ki. De hova menjünk. Ilyen maskarában, iratok nélkül. Mégis megpróbáltam volna. Jóska nem akart, minek mondta, ők már úgy sem élnek, én minek éljek, de te menj. Biztatott, de egyedül nem mertem. Gondoltam együtt leszünk, segítjük egymást. Nekem adta a csajkáját, ennivalóját. Lassan kiértünk Óbudára. Ott mindjárt szétválasztották a férfiakat és a nőket. Többet nem láttam. Egy éjszakát töltöttünk a téglagyárban, elvettek kést zseblámpát, stb. Aztán másnap hajnalban kimentem az udvarra. A derengésben fantasztikus formájú fákat láttam, úgy néztek ki, mint az akasztófák. Féltem. Soká álltunk, aztán elkezdtek válogatni, gyerekeket hazaküldték, csak 16-40-ig tartották ott az embereket. Iratokat nem kértek. Átvillant az agyamon, talán 40 év fölöttinek kinézek, aztán megint gyáva és apatikus voltam. Maradtam a többivel. Mondogatták, hogy a svédeket kiemelik, de aznap nem jött senki. Aztán ötösével felállítottak bennünket és megindultunk a kapu felé. Ha balra visznek az a bécsi országút, akkor kivisznek bennünket, jobbra, visszavisznek, mondogatták. Jobbra vittek, de nem haza, hanem a Józsefvárosi pályaudvarra. Útközben láttuk a bedeszkázott gettót, nem sok jóval kecsegtetett. A pályaudvaron még egyszer megmutattam a svéd menlevelemet, amit állandóan a kezemben szorongattam, megnézte és 85-iknek belökött egy vagonba. A kocsiban elég sok ismerős volt és ez egy kicsit megvigasztalt. Elkezdődött a helyezkedés, harc a jó helyekért. Természetesen nekem a legrosszabb jutott. Beszorultam két ismerős lány közé közel a falhoz. Sötét volt, nem sokat láttunk, az ajtót becsukták nem tudtuk mennyi ideig állt a vonat a pályaudvaron. Bizonyos idő után rájöttünk, hogy szükségleteink is vannak. hogyan lehet ezt megoldani? Volt már kiürült konzervdoboz, kineveztük közedénynek. No most az eltávolítás. Aki legközelebb ül az ablakhoz az fogja kiönteni, óvatosan adogatjuk tovább, miután nincs hely mozogni. Egyszerre éreztem, hogy én is megkaptam az ukránt. Nekem dobozra sem volt szükségem. A havazás is beállott. Ez már nagyon komolyan letört. Egyetlen ép nadrágomat kidobtam az ablakon. Nem tudtam enni. Legalább megmaradt az ennivalóm. Lassan elkezdett mozogni a vonat. Elkezdtünk találgatni merre megyünk. Reméltük, hogy csak Dunántúlra. A rések között kikukucskáltunk. Győrben kinyitották a vonatot, lemehettünk kiegyenesíteni tagjainkat. Sötét volt, megint a lógási gondolat, nem mertem. A határállomáson leszálltunk. A németek nem akartak átvenni bennünket, elég már az ember mondták, de kisérőink nagyon rábeszélték őket és így mégis átvettek bennünket. Megkérdeztem egy osztrák tisztet hova visznek bennünket, azt mondta nem tudja pontosan, de egészen mindegy hova kerülünk egyformán fogunk éhezni mindenütt. Akkor még nem éheztem, nem is tudtam elképzelni milyen az. Akkor átraktak marhavagonból rendes személyvagonba. Még ülőhelyet is kaptam. Kiegyenesítettem tagjaimat és elnéztem Bécs külvárosát, Bécsben még úgysem voltam. Aztán jött két hercig osztrák tiszt és kenyeret és művajat hoztak Megindult a vonat és nemsokára Prága környékén voltunk. Csuda szép volt a környéke. De hát hova fognak vinni, Ausztriát már elhagytuk. Néhol láttunk angol hadifoglyokat pipáztak és integettek nekünk, nem is olyan rossz a sorsuk, kezdtünk megnyugodni, de hol fogunk kiszállni. A vonaton nagyon szűken voltunk mozdulni nem tudtunk a lábaink lassan elhaltak. Kezdődtek a veszekedések. Jaj a lábam, Jaj a lában. Így ment egész nap. A nők kezdtek éhesek lenni. Nekem nem kellett semmi mindenemet elosztogattam, engem kínzott az ukrán. Berlin külvárosában voltunk. Mikor fogunk kiszállni. Választ sehonnan nem kaptunk. 9.-ik nap éjszaka, vad erdőben ment a vonat, nagyon félelmetes tájékon. Egyszerre csak érezzük, hogy lassít és megáll. Aussteigen ordítják az SS-ek. Hát ezt mondani könnyű, de lábra állni nehéz. 9 napig összekuporodva ülni, és hirtelen lábra állni nem volt egyszerű feladat. Hol is lehetünk? Fogalmunk sem volt róla. A sötétben kibontakozott egy kis városféle. 5-ös sorokban felálltunk és megindultunk a bejárat felé. Egy csapóhíd elé érkeztünk. Kétoldalt rengeteg halálfejes SS állt. Ekkor láttam közelről először őket. Mikor a bejárat elé érkeztünk ránk- reflektoroztak és 5-ösével betereltek. Le voltunk számolva leltárba véve. Egy tisztára söprött hatalmas udvart láttunk, kis zöld faházakat kivilágított ablakokat és rengeteg nő kukucskált ki az ablakon. Furcsa helyen lehetünk, gondoltuk. De hova kerülünk mi? Egyszer egy nagyobb zöld ház értünk amire fürdő volt kiírva. December 9-e volt. Hatalmas hó, rettenetes hideg. 2000-en álltunk az udvaron, jöttek mentek a nők, oroszok lengyelek, franciák, cigányok, zsidók, szlovákok és mindenféle népség. 10-esével mentek be a lányok a fürdőbe. Akkor még teljes felszereléssel voltunk. Egyszerre csak magyar lányokat is láttunk, rettenetes leromlott állapotban. Ők mondták, hogy most mindent el fognak venni tőlünk, ennivalót adjunk nekik, meg ruhadarabokat is amit tudunk, mert úgysem hagynak meg nekünk semmit, legfeljebb egy fejkendőt. Elkezdtük dobálni a holminkat. A jó meleg takarókat szétvágtuk fejkendőknek és szétosztottuk. Két napot álltunk egyfolytában, éhesen kimerülve, Sokszor arra gondoltunk lefekszünk a hóba, de összekapaszkodtunk és nem engedtük egymást. Másnap sorra kerültem, egy előcsarnokba értünk, ahol ránk kiabált egy SS nő, Ausziehen. Aber schnell/ levetkőztem, csak a bakancsom maradt rajtam, elkerülte a figyelmüket, príma bakancs volt. Az egyik asztalnál le kellett adni az ékszereket iratokat, gondosan lehúztam jegygyűrűmet, a svéd mentesitésemet férjem halotti levelét és a lelkükre beszéltem, hogy nagyon vigyázzanak ezekre, mert ezek részemre nagyon fontosak. Ó én marha.
A falakon táblák voltak, hogy távozáskor értéktárgyakat mindenki visszakapja, még ilyesmire is gondoltak. Aztán megnézték a fejemet és egyelőre megmenekültem a hajnyírástól, hogy miért nem tudom, talán tetszettem a svéd nőnek, aki nyírta a hajakat. Utána bementünk egy tusolóhelyiségbe markunkba-nyomtak egy zsidó-szappant és egy zsebkendőszerű törülközőt. A tus alá álltunk, jéghideg víz folyt, mindenesetre amennyire tudtunk megmosakodtunk. 3 perc után a kijárat felé tereltek. Az ajtóban mindenki kapott egy ruhacsomagot. Magunkra szedegettük a rongyokat és egymásra nézve elröhögtük magunkat. Kaptam egy nadrágot, egy fekete szoknyát egy fekete pulóvert aminek a hátára olajfestékkel egy hatalmas x volt festve és az ujja kb. könyökig ért és egy rövid szűk fekete kapucnis kabátot, aminek a kapucnija tarka tigrisbőrszerű anyaggal volt bélelve. Boldog voltam, hogy kabátot is kaptam, mert a legtöbben semmit sem kaptak. Ezeket a ruhákat az előző transzport vetettek le, ami az SS nőknek nem kellett azt bekeresztezték és átadták nekünk. Kinek milyen szerencséje volt olyat kapott. Volt aki perzsa bundában díszelgett volt, akin rongyok lógtak. A véletlen szeszélye játszott velünk. A beöltözés után újra kikerültünk az udvarra és vártuk, hogy mindenki keresztülessen ezen a mókán. Ez egy újabb napot tartott. Kaja közben semmi. Kb. 35-40 fok hideg volt, közel voltunk sz északi tengerhez [a szerző téves feltételezése]. Akik kijártak dolgozni, azok látták a tengert [valószínűleg Schwedtsee], én ebben az élvezetben nem részesültem. Mikor mindenki készen volt, egy hatalmas sátorlap alá kerültünk, mert a barakkok mind tele voltak. Itt kaptuk az első kosztot. Répaleves volt és valami kenyér, de ezt már jóízűen megettem, mert nagyon éhes voltam. Az ukránom nem akart elmúlni és kezdtem leromlani. 9 napig álltunk a sátorlap alatt, néha összerogytunk, de kinyújtózni nem tudtunk, mert rettenetesen szűken voltunk. Ekkor ismertük meg a lengyeleket, cseheket, magyarokat akik már 5-6 éve éltek ebben a lágerben, ők osztották az ételt és lökdöstek bennünket hihetetlenül el voltak durvulva. De ez nem is csoda. Egész el voltak férfiasodva. 9.-ik napon német munkások jöttek be SS-ekkel, összenyomtak bennünket a fél sátor területére és 3 emeletes faágyakat kezdtek ácsolni nekünk. Szörnyű érzés volt ennyire összenyomva állni. Fulladoztunk. 3 nap múlva elkészültek a faágyak. A sátor területét elhagyni nem volt szabad. A sátor szelén vödrök voltak, amik pillanatok alatt megteltek és a néma csendben folydogáltak. Én rendszerint a környékükön tanyáztam, és gyakran volt abban a szerencsében részem, hogy SS- nő kíséretében kivihettem őket. Sajnos nem volt fülük így bele kellett nyúlni, ami nem volt léleküdítő. Ezt az egyet nem tudtam megszokni. Amint megépültek az ágyak megkezdődött a roham az ágyakért. Elsőemeleti ágyat kaptam, ami inkább fakoporsónak nézett ki, csak kényelmetlenebb volt. Négyen feküdtünk benne. Mint a halak a szardiniás dobozban. Hajnalban bejöttek az SS nők és kiállítottak Zehlappelre, kb. 3 óra felé. Korom sötét volt az udvaron, csak a csillagok világítottak. Négyszögben 5-ös sorokban álltunk, és vártuk mi fog történni. 6 óra felé kijöttek a lengyelek és elkezdtek számolni bennünket. Nem szabadot mozdulni mert nem stimmelt a létszám és akkor kezdődött elölről. Azonban mindig volt valaki, aki összeesett, meghalt appel alatt és így sohasem stimmelt. 7 órakor jöttek az SS nők újra megszámoltak, újra kezdődött az egész cirkusz, végül meg kellett várni a fő SS-t, aki az egész tábort végignézte. Ilyenkor voltak a pofozások, farkaskutyák, akik egyenesitették a sorokat, szóval a fegyelmi gyakorlatok. Ez minden reggel megismétlődött. Én főleg a lábamat féltettem, a fagyás miatt. Kifűztem a bakancsomat és egész appel alatt ki be rángattam benne a lábamat. Közben néztem a csillagos eget és bőgtem. Arra gondoltam, az enyémek most hol lehetnek, élnek-e, alszanak-e. Mi lehet Pesten. Semmiről nem volt fogalmunk. Teljesen el voltunk zárva a világtól. Appel után mint az őrültek berohantunk a sátrunkba hogy kicsit megmelegedjünk. Elmentünk a keserű feketéért, ami legalább langyos volt és utána lefeküdtünk a priccsre. Szék, asztal nem volt, csak az ágyak és a vödrök. Appel után azonnal jöttek az SS-nők ostorral és farkaskutyákkal, hogy kivigyenek bennünket dolgozni. De nem mindenkit vittek, csak 1000-et 1500-at naponta. 2000-en voltunk. Kaptunk egy szürke pokrócót azt a fejemre húztam s vártam. Elhatároztam, hogy ha egy lehetőség van nem megyek ki dolgozni. Bejött az SS-nő végigvágott rajtam az ostorral azzal, hogy Hinaus arbeiten. Én fel- ültem, úgy csináltam, hogy kezdek öltözni, elkezdtem a bakancsomat húzni. És abban a pillanatban, hogy elment az SS-nő visszafeküdtem. Voltak, akik nem bírták a verést és az izgalmat és azonnal kiálltak dolgozni. Igaz, hogy kaptak este, ha visszajöttek a munkából 2 db. préselt szamárhúst, de megfagyott a kezük lábuk. Én egyszer sem voltam kint munkán. Minden reggel kaptam pár ütést, de a sarkamon kívül semmim nem fagyott meg. Nem is tudtam volna dolgozni. Szenet lapátolni, homokot lapátolni. Az ukrán mind jobban erőt vett rajtam, eleinte próbáltam nem enni pár napig, nem múlott el, aztán próbáltam a répalevesnek csak a sűrűjét enni, aztán csak a hígját, de semmi sem használt végül elhatároztam, hogy mindent megeszem, talán mégis valami marad bennem belőle. Egy nap mesélték a lányok, hogy érkeztek újabb transzport magyarok. Rettentő izgalomba jöttünk. Talán Pestiek, talán a mi hozzátartozóink is köztük vannak. Kiszökdöstünk a sátor alól és végre találkoztunk velük. Magyarok voltak, vidékiek, Újpest és környéke, Frankfurtból jöttek. A mi lágerünk egy Durchgangslager volt, ide jöttek be és innen mentek ki a rabok. Nevünk Jüdische Politische Häftlinge volt. Mindegyikünknek a karjára volt írva egy szám, az enyém 29.615 volt, vöröskereszt lapot is kellett kiállítani, még ígéretet kaptunk, hogy bizonyos idő után írhatunk haza. Persze mindez hazugság volt. Mikor meghallottam, hogy újpestiek jöttek, mindjárt üzentem, hogy Brody Éva keressen meg azonnal. Másnap szegénykém megjelent. Soha nem fogom elfelejteni, hogy nézett ki. Sovány, sebes, mezítlábas kopasz volt, és rettenetesen tetves. Nagyon megörült nekem, megígértem neki, hogy felöltöztetem. A pokrócomból levágtam egy csíkot, abból varrtam neki kesztyűt, egy levesért kaptam egy tűt. Valuta a kenyér volt. Enni nem igen tudtam, nagyon rossz állapotban voltam. Vettem neki pulóvert, harisnyát kiszöktem másnap a lágerből, hogy átadjam neki, akkor mondták, hogy az éjjel meghalt. Ez lelkileg rettenetesen elővett. Sokan meghaltak már mellettem, éreztem, hogy soká már én se húzom. Az ukrán annyira elhatalmasodott felettem, hogy egy reggel mikor elvánszorogtam a vödör felé ott összeestem és nagyon soká feküdtem ott. Egyszerre éreztem, hogy egy lány rángat engem és magyaráz, hogy ne hagyd el magad, szedd össze magad, feküdj vissza az ágyadra már nem fog soká tartani, haza kell érned, Soha nem láttam a lányt, visszatámolyogtam az ágyamra, és elhatároztam, hogy nem fogok meghalni. Az ágyamban feküdt egy mama és két lánya. Egyik reggel appel után jött egy német gyáros, aki előtt el kellett vonulni egyenként mindenkinek. Lengyel nők odakiabáltak nekünk, hogy most ki fognak vinni innen munkára bennünket szedjük össze magunkat, mutassuk erősnek, mert aki ki kerül innen az talán megmenekül. Összeszedtem minden erőmet még mosolyogtam is a németre kihúztam magam és bekerültem a transzportba, felírták a számomat és mentünk a helyünkre. Soknak nem írták fel a számát, szegények még nem tudták pontosan milyen sors vár rájuk. Aztán néhány nap múlva jött a vizsgálat. Appel után bementünk a Revierbe, így hívták a kórházat. Voltak pillanatok amikor én is arra gondoltam, hogy bemegyek talán meggyógyítanak, de szerencsére voltak akik lebeszéltek, és mondták, hogy onnan élve nem jön ki senki. A revier folyosóján mindenkinek le kellett vetkőzni anyaszült meztelenre. Szörnyű látvány volt. Aztán előrenyújtott karokkal elvonulni az orvos előtt. Megnézte a kezeket, lábakat. Akin a legkisebb vágás, karcolás volt azt félreállították. Utána fel kellett feküdni egy asztalra és állítólag váladékot vettek, hogy mi a fenét csináltak azt nem tudom. Utána 1 nap után visszamentünk. Nagyon gyenge voltam alig álltam a lábamon. Az ágytársnőmet a két lány mamáját nem választották be, mert vakbéloperációja volt valaha és a hasán forradás volt. Nagyon sírt szegényke és kért, hogy cseréljünk számot és hogy ő fog elmenni helyettem. Én már bele is egyeztem volna, mert annyira gyenge voltam, hogy éreztem, hogy úgy se tudnék dolgozni, de a lányok, akikkel a házból indultam, azt mondták velem jöttek velem is akarnak hazajönni, élve vagy halva, de hazavisznek. Mindenki fel volt villanyozva új remények, új lehetőségek. Új izgalmak, hova megyünk? Egyik reggel szokatlanul hosszú volt az appel.
Appel után kiabálni kezdték azokat a számokat, amiket a múltkor felírtak és külön állították őket a többiektől. Ezeket már vissza sem engedték a sátorba, hanem újra elvitték a fürdőbe. Én is közöttük voltam. Tele voltam izgalommal, az idegen lányok búcsúztak tőlünk, mondták, hogy mennyire irigyelnek, mert most sokkal jobb helyre fogunk kerülni, csak ezen a fürdőn legyünk túl. Hát bizony egy szörnyű két nap volt. Két napig álltunk a hóban rettenetes hidegben, míg bekerültünk a fürdőbe és a hideg zuhany alá állhattunk. Aztán kaptunk új ruhát, új kabátot és újra kiálltunk megvárni míg mindenki készen lesz. Harmadnap nagy izgalommal elhagytuk a lágert. Mi lesz velünk, hova megyünk? Közelben volt a vasútállomás, oda vittek és bevagoníroz- tak. Kaptunk 1/2 kg. kenyeret személyenként, ez akkor rengeteg volt. Megint marhavagonban ültünk 85-en egy kocsiban. Most azonban nyitva volt a kocsi ajtaja, azaz nem is volt ajtó rajta. Minden vagon közepén egy SS nő ült, egy lócán és középen tüzet rakott hogy ne fázzon. Mi a sarokban kuporogtunk és rettenetesen fáztunk. Akik az SS nő közelében ültek és nem undorodtak tőle beszélgetni udvarolni kezdtek neki. Én kuporogtam a sarokban és rettenetesen fáztam. Ezalatt a pár nap alatt az ukránom kicsit jobb lett és ez nagyon bizakodóvá tett. Sokat gondoltam haza, de főleg az izgatott, hogy fogok e találkozni testvéremmel, sógorommal. Állandóan lestem ki a rések között milyen tájakon járunk, és hogy közeledünk-e Magyarország felé. Megint nem tudtunk előre semmit, hogy hova megyünk mit fogunk ott csinálni, mit fognak velünk ott csinálni. A legkomiszabb volt a teljes kiszolgáltatottság érzése és a teljes szabadság hiánya. A kenyerünk elfogyott, rettenetes éhesek voltunk, néha veszekedtünk, néha apatikusan ültünk, én alig beszéltem, annál többet sírtam. Végre megérkeztünk Lipcsébe, még két állomást mentünk és megérkeztünk Penigbe. Mindjárt az állomással szemben volt egy hatalmas vörös téglás gyár, ez volt új munkahelyünk. 4-5 órai várakozás után bekerültünk az épületbe. Az udvaron orosz fogolynők söpörgettek, de már nem csíkos fegyencruhában, hanem munkaruhában elég emberségesen néztek ki csak a blúzukon volt egy R betű. A kisérő SS nők átadtak bennünket az új SS nőknek, akik felvittek bennünket a gyárba, ahol jó meleg volt és valami fölséges ételből kaptunk egy nagy csajkát. Ravensbrückhöz viszonyítva, ahol egy 1 decis sótlan levest kaptunk ez rengeteg volt. Emlékszem marharépa főzelék volt és még gersli is volt benne. Hát eszményi volt egy hatalmas csajka volt majdnem tele, és utána ihattunk annyi vizet amennyit akartunk. Bizony Ravensbrückben nem volt víz és csak azzal a feketekávéval mosakodtunk, amit a reggeliből lespóroltunk. Nem is nagyon mertünk volna inni, mert mondták, hogy attól tífuszt lehet kapni, de itt a jó melegben teli hassal olyan szomjas lettem, hogy nem tudtam ellenállni és megittam legalább 2 liter vizet. No aztán meg is lett az eredménye, újra kitört az ukrán rajtam és nem is akart elmúlni, míg haza nem jöttem. Jóllakva lefeküdtünk fapadlóra és reggelig aludtunk, nagyon megelégedettek voltunk. Azt hittük ez lesz a paradicsom. Másnap reggel tudtuk meg, hogy itt csak dolgozni fogunk, a láger 8 km-nyire van. Másnap reggel felkerekedtünk egy Adolf nevű SS kíséretében és elindultunk új otthonunk felé. Egy domboldalon zöld barakkok voltak, egyesekben olasz fiuk laktak, de ezekkel nem tudtunk érintkezni. A mi lágereink 5 szobás kis házakból állottak, minden szobában 40 ágy volt 3 emelet magasságban, egy ágyban két lány aludt. Az ágyakban szalmazsákok voltak. Szóval nagyot emelkedtünk. Valahol a közelben volt egy patak is onnan lehetett vizet hozni, ha nem volt befagyva. Megrohantuk az ágyakat. Én az első emeleten kaptam ágyat, egy idősebb asszonnyal. 40 év körüli nő volt, nagyon jólelkű, nagyon szeretett engem. Én is szerettem, de szörnyen idegesített, mert állandóan nyafogott, borzalmas hangja volt. Szegényke nagyon csúnya lehetett, és mindig mesélte, hogy a férje kutyusnak szólította. Ő volt a mamahelyettesem, még mosott is rám néha. Nagyon szégyellem magam, de nagyon rossz voltam hozzá. Egyelőre a lágerben voltunk még nem jártunk dolgozni. A koszt reggeli feketéből /cukor nélkül, 10 dkg. kenyérből, délben egy répalevesből és este 1 dkg cukorból, vagy egy kanál lekvárból, vagy 1 dkg. margarinból, vagy 1 dkg. préselt szamárhúsból állt. Szóval nagyon változatos volt. Néha az ebédhez 2-3 szem krumplit is kaptunk. Egy hét múlva kihirdették, hogy aki tud németül az a gyárban mesterek mellé lesz beosztva. Bár nagyon gyenge voltam jelentkeztem. Ekkor kerültem össze Teklával. 6-an jelentkeztünk. A csomagolóba nyertünk beosztást. A munka aránylag elég jó volt, igaz, hogy 12 órát dolgoztunk, a többiek 8 órát, de nem kellet éjszakásnak lenni és mindig reggel 6-6-ig dolgoztunk. Hordtuk a szerszámalkatrészeket ládákban lépcsőkön fel, bizony nagyon nehéz volt és sokszor elejtettük, ilyenkor kedves SS-eink jól fejbevertek a puskatussal vagy a hátunkra vágtak és ettől új erőre kaptunk. A mesterünk egy 35 év körüli szőke német zongora hangoló volt, elég intelligens és rendes. Feltűntem neki soványságommal és néha odajött és azt mondta keressek rongyot magamnak gép pucoláshoz és azt csavarjam magamra Hát én bizony nagyon bebugyoláltam magam olyanra, mint egy múmia. Elutazott Lipcsébe és hozott ópiumot hasmenés ellen, de bizony nem sokat használt. Mindig a nők lelkére kötötte, hogy középre vegyenek, ha megyünk az országúton, mert aki a szélén megy azt sokkal jobban fújja a szél. Azok a reggeli 6 km-ek! 6 órára kellett beérni. 3-kor kellett felkelni, 1 órát appelt állni aztán indulás. Alig húztuk már magunkat, soknak sebes volt a lába, már dagadtak voltunk, minden nap nehezebb volt. Vártuk a tavaszt. Mindig arra gondoltam, ha kisüt a nap, akkor nem fogok meghalni. Lesz fű útközben, szakítunk és eszünk. Haza már nem sokat gondoltam, a gyerek külsejét elfelejtettem. Anyámra sokat gondoltam, nővéremre, sógoromra és apámra. A fejem féloldalra billent, majdnem mindig sírtam és ennivalóra gondoltam. A Sütő utcai házból volt egy barátnőm, Inke, ő az SS nő szobalánya volt. Nagyon szeretett és néha adott egy pár krumplit. Ő nem járt dolgozni. Minden este, ha hazajöttünk a gyárból Teklával, beszóltam a szobájába, érdeklődtem az egészsége felől és vártam kapok-e valamit tőle. Szörnyű látogatások voltak. Nagyon szégyelltem magam miattuk és elhatároztam nem megyek többet hozzá, de bizony minden este ott voltam. Teklával mindent pontosan megfeleztem. Tekla [Tekla Groszmann] rendes volt, több ereje volt, mint nekem, nem volt hasmenése.
Sok ládát levitt helyettem, de szerezni semmit nem tudott. Rájöttem, hogy lehet papírt lopni. Azon törtem a fejemet, hogy lehet ebből kenyeret szerezni. Voltak 20-an a konyhán, azok rengeteget loptak, minden nap megfürödtek, szóval úrinők voltak hozzánk képest. Gondoltam ezeknek sok ennivalójuk van, hát papír is kell azokat becsomagolni. Egy nagy ív papírt 4-5 krumpliért adtam el, persze a krumpli nagysága fél órán keresztül meg lett tárgyalva. Mogyoró nagyságútól kezdve volt mindenféle. Ez nagy segítség volt, csak attól féltem, hogy a többi csomagoló rá ne jöjjön erre az üzletre, de persze a lágerben semmi sem maradt titokban és láttam, hogy ők is lopják a papírt, és a bolt is lanyhább lett. 3-4 krumpliért adtunk 1 nagyobb ív papírt. Akkor aztán megbeszéltem velük, hogy ne rontsuk az árainkat és felosztottuk a piacot. Később dobozokat loptam, azt a hasamba tettem lapos formában és azzal a nagy kartonnal gyalogoltam mereven. Inkének vittem hálám jeléül egy szépen kiszínezett dobozt. Aztán jött a heringsaláta. Volt egy litván asszony 60 év körüli 4 gyerekével és a férjével. Ők is a csomagolóban dolgoztak. Nagyon sajnáltak és néha hoztak savanyított marharépát. Ezt lehetett jegy nélkül enni. 6 felé osztottuk és a rám eső részbe belevágtam a krumplimat, így sokkal több lett, és adagokat csináltam belőle. Gyönyörűen becsomagoltam, és mint heringsalátát elcseréltem kenyérre. Egy darabig ezzel pótoltunk valamit. Aztán néha sört hozott a litván nő, azt is elcseréltük kenyérre. Lassan minden elfogyott, az erőnk is, mindig dagadtabb lettem. Egy nap Inke krumplihéjat szerzett a konyháról, azt megdinszteltük, és minden nap vittünk belőle a gyárba. Így múlt lassan az idő, nem tudtunk semmiről, Néha egy penigi újságot láttam és a hírek terjedtek. Kitavaszodott, minden nap temettünk valakit csomagolópapírba egy-egy ágat dobtunk mellé. Aztán március eleje lett. Már olyan dagadt voltam, mint egy hordó és gyenge, mint egy légy. Inke panaszkodott a fő SS nőnek, hogy van egy barátnője, aki már haldoklik az éhségtől. Egy nap kerestek magas kövér erős lányokat a konyhára. Inke szólt az SS nőnek, hogy én erre kitűnő vagyok. Szóval vizit volt. Egy szelet kenyérért kaptam kölcsön egy sűrű fésűt, Tekla szedegette a sörtéket a fejemből. Egy másik lánytól fejkendőt kaptam, és így indultam első utamra. Tele zsák marharépákat kellett hordanom, baltával felvágni, lehámozni és krumplit pucolni. Nehéz volt a munka, rosszak a nők, de lehetett lopni és teleraktam magam krumplival, sárgarépával, hagymával.
Este Tekla várt az ágyban, akkor már csak ketten aludtunk egy ágyban és a csajkámban krumplipiré várt, sárgarépa és hagyma karikákkal kidíszítve. A krumpli héját már nem is ettük meg elcseréltük kenyérre, szóval nagyot lendült életszínvonalunk. Nagy tiszteletnek kezdtem örvendeni, kedvesek lettek hozzám a lányok, sőt Teklához is, miután egy konyhás barátságának örvendhetett. Fejkendőtől kezdve mosószódáig mindent ajánlottak nekünk cserére, de mi bez- zeg csak ettünk nem mosakodtunk. Talán két hétig tartott konyhásságom. Picit összeszedtem magam, bár a gyaloglást a nehéz munkát nem bírtam és már nagyon dagadt lettem. Utolsó napokban este hazafelé jövet rettenetes tűzijátékban volt részünk az árokba feküdtünk a légitámadás elől és onnan néztük az égő Lipcsét. SS nőink mondták, hogy bár Berlin már körül van kerítve, de ők bíznak az ő stukáikban akik majd jönnek és rendet csinálnak. Ezekben a napokban 500 szerb lány jött a lágerbe. Ezeket hozták keletről és ők mondták, hogy az amerikaiak már egészen közel vannak. Sokkal beszéltam és csodálkoztam, hogy miért nem szöktek meg, miért hagyták magukat elhajtani. Ilyesmire ők nem is gondoltak. Egyszer csak egy appel alkalmával kihirdették, hogy akik gyengék és már nem tudnak a gyárban dolgozni, azokat átteszik egy kórházba, majd onnan varrodába hol nagyon jó dolguk lesz. Öt SS katona előtt kellett mindenkinek ellejteni, aki kiválogatta a gyengéket. Nóra [Nóra Stark] állt mellettem, aki gyakran ájult el, és éppen a válogatás előtti pillanatban. Nagyot rúgtam bele, úgy, hogy ő is túljutott a vizsgálaton. A fő SS nő Inkének megmondta, hogy a gyógyüdülő a gáz és azonnal jött mondani, hogy ne dőljünk be. Szerencsére erre már nem került a sor, mert másnap reggel a nap hasunkra sütött és még mindig nem szólt a síp, elmaradt az appel. Nem tudtuk elképzelni mi történt. Délfelé jöttek az SS-ek mondani, hogy mindenki csomagolja össze a pokrócát csajkáját kanalát, továbbmegyünk. Nagy lett az izgalom. Mérlegeltük a lehetőségeket. Elbújni a lágerban, útközben megszökni, vagy velük menni. Gyávák voltunk nem bújtunk el. Elindultunk. Ment a 400 nő 5-ös sorokban, az SS-ek mellettünk. Napokig mentünk, minden élelem nélkül. Kérdeztük az SS-eket hová. Mindig azt mondták a k


Eddig jutott anyám, és később sem folytatta. Sokat mesélt arról, hogy mi történt szökésük után. Leírom amire emlékszem, és azt is, hogy alakult az élete hazatérte után.

Pár nap után úgy döntöttek barátnőivel, hogy reggel induláskor ott maradnak az árokban, és csak akkor jöttek ki, miután elhaladt a sor. Ezek után kéregettek, mint erdélyi menekültek, valószínűleg Lipcsében [valószínűleg Chemnitzben] és a környező falvakban. Főleg anyám, aki sok nyelven beszélt. Több izgalmas kalandjuk is volt. Pl. összeismerkedtek egy kedves német nővel, aki felajánlotta, hogy elviszi valahova, ahol van egy barátja és remekül meg lehet ebédelni pénz nélkül. Amikor már bent voltak, kiderült, hogy ez egy SS laktanya volt, és Tekla barátnőjének a laza kötésű kardigánján átlátszott a nagy X. Próbálták eltakarni, és megúszták. Egyszer anyukám a kéregetéskor isteni szagokat érzett. Egy pincében székelykáposztát főztek szerb férfiak, és hívták, hogy jöjjön és egyen velük. Mondta nekik, hogy a barátnőivel mindenen megosztoznak, és inkább adjanak neki egy edényben, amit visszahoz. Ismételgették, hogy ugye biztos, hogy visszajön a barátnőkkel is. Gyanús volt neki, hogy mást is akarnak, így biztonság kedvéért nem mentek vissza. Mesélte, hogy egy könyvtár pincéjében, ahol sokan voltak, égették a könyveket, de csak azokkal tudtak fűteni.
Amikor az amerikaiak megérkeztek, mindenkit megvizsgáltak, és anyám és barátnői lelkére kötötték, hogy ne mászkáljon, mert a szíve nagyon rossz állapotban van. Ezt nem tudta betartani, mert ő tudott legjobban ennivalót szerezni.
Folyamatosan érdeklődtek a vonatok iránt, és az egyikről azt mondták, hogy Magyarország felé megy majd. Felszálltak rá és ott derült ki, hogy a Szovjetunióba viszi az embereket, „Málenkij robot”-ra, hadifogságba. Sikerült időben leszállniuk.
Anyám egyszer egy orosz katonának elmondta, hogy zsidók és a koncentrációs táborban voltak. Azt hitte sajnálatot ébreszt, helyette „pfuj jevrej” (pfuj, zsidók) volt a válasz.
A hazaút változatos volt, vonaton, szekéren, gyalog jöttek. Egyszer jött egy szekér cigányokkal, és olyan rendes volt a kocsis, hogy lezavarta gyerekeit a szekérről, hogy a láthatóan nagyon fáradt nők felülhessenek. Aludtak templomok padján is. Amikor az óbudai temető mellett gyalogoltak, anyám bement apja sírjához, azt gondolta, hogyha rendben van a sír, akkor él az édesanyja. A látottak nem nyugtatták meg, pedig mi a gettóban életben maradtunk, mert nagymamámnak sok keresztény barátja volt, akik hoztak ennivalót, amíg lehetett.
Tőlünk nem messze összetalálkozott egy nagyon jó ismerőssel, aki tudta, hogy mi a Hajós utcában vagyunk. Amikor becsöngetett én nyitottam ki az ajtó ablakát és bekiabáltam a nagymamámnak, hogy egy csúnya néni jött. Nem ismertem meg, annyira dagadt volt még mindig, fél év távollét és sok izgalom egy 3 év körüli gyereknek hosszú idő. Emlékszem, ahogy állt a barátnőjével a fürdőkádban, a fűtőhengerbe befűtött nagymamám, és sikálta, majd tetvetlenítette őket.
Aztán ő is járta az utcákat, próbált cserélni ezt-azt ennivalóért.