AI Website CreatorEzen az oldalon annak a 25 nőnek a rövid életrajzát találod, akik a DEGOB-nak beszámoltak a sorsukról.
További életrajzok közzététele középtávon tervezett.
Boros Katalin 1924. február 24-én született Budapesten, szülei Boros Albert és Bíró Lídia voltak- Ő volt a házaspár legfiatalabb gyermeke. Két idősebb fiútestvére közül József István 1922-ben, mindössze kétéves korában meghalt. Az 1920-ban született Pál egy zsidó munkaszolgálatos zászlóaljban teljesített szolgálatot, és a keleti fronton, Oroszországban vesztette életét. 1950. március 21-én nyilvánították holttá, 1942. január 15-i dátummal. Katalin szüleit ismeretlen helyen – feltehetően az auschwitzi haláltáborban – gyilkolták meg, és 1950. március 21-én nyilvánították őket halottnak, 1944. július 15-i dátummal.
Katalin hajadon volt, és Németországba történt elhurcolása előtt Budapesten, az V. kerület Juhász Andor (ma Falk Miksa) utca 12. szám alatt élt. A nemzetiszocialista iratokban foglalkozásaként általánosan alkalmazottat, illetve munkásnőt jelöltek meg.
Egyike volt annak a mintegy 70 kényszermunkásnőnek, akiket az SS a tábor kiürítésekor ellátás nélkül hátrahagyott. Két nappal azután, hogy a tábort az Egyesült Államok hadserege 1945. április 15-én felfedezte, Katalint a többi nővel együtt további ellátás céljából az altenburg-nobitzi repülőtéren működő katonai kórházba szállították, ahol legalább 1945. június 11-éig tartózkodott.
Katalin 1945-ben, Budapestre való visszatérése után a VI. kerület Teréz körút 30. szám alatt lakott, és könyvkereskedőként dolgozott. 1945. július 17-én Budapesten tanúvallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt.
David E. Scherman, a két fotográfus egyike, akik a tábor felszabadítását fényképeken megörökítették, feltehetően beleszeretett Katalinba – vagy fordítva. Az 1970-es évekig leveleztek egymással. Katalin valószínűleg kísérleteket tett – sikertelenül – az Egyesült Államokba történő kivándorlásra. Katalin feleségül ment Mikes Andráshoz (sz. 1919), és 1954. május 23-án fiuk született, György. A házasságot később felbontották. Katalin 1985 januárjában, 60 éves korában hunyt el Budapesten. Exférje 1999-ben, szintén a magyar fővárosban halt meg, fiuk pedig 2018-ban ugyanott.
Fleischner Margit Budapesten 1911. november 14-én született, Vermes Lajos bőrönd- és bőráru-kereskedő és Korkes Cecília háztartásbeli lánya volt. Volt egy egy évvel idősebb nővére, Jolán.
Margit eladóként dolgozott, és 1938. január 2-án házasságot kötött Fleischner Mihály Andor fotólaboránssal (sz. 1909). A házasság valószínűleg gyermektelen maradt. Németországba való elhurcolása előtt Budapesten, a VII. kerület Dohány utca 71. szám alatt laktak.
Margit egyike volt annak a mintegy 70 kényszermunkásnak, akiket testi állapotuk miatt ellátás nélkül hátrahagytak, amikor az SS 1945. április 13-án kiürítette a tábort. Őket 1945. április 15-én fedezte fel az amerikai hadserege. Két nappal később, az első sürgősségi ellátást követően Margitot az altenburg-nobitzi repülőtéren működő kórházba szállították, ahol legalább 1945. június 11-ig ápolták.
Budapestre való visszatérése után Margit megtalálta férjét és szüleit. 1945-ben együtt laktak a VI. kerület Szív utca 12. szám alatt.
Margit feltehetően később Franciaországba emigrált, mivel 1999. december 2-án Párizsban hunyt el. Férje további életútjáról nem állnak rendelkezésre információk.
Édesanyja, Cecília 1969-ben, édesapja, Lajos pedig három évvel később hunyt el. Mindkettőjüket a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Nővéréről annyit tudunk, hogy férjével, Gáti Ferenccel, valamint két fiukkal, Ivánnal és Jánossal együtt túlélte a holokausztot.
Freundlich Edit 1922. április 2-án született Budapesten. Szülei a fehérneműkészítő Jónás Sándor (*1885) és Jónás Borbála, született Guttmann (*1893) háztartásbeli voltak. Lajos nevű öccse 1924-ben született.
Edit varrónő/szabónő volt; házasságot kötött Freundlich Vilmos 1909-ben született kereskedővel. A deportálás idején Budapest VI. kerületében, a Vörösmarty utca 59. szám alatt élt.
Amikor az SS 945. április 13-ám kiürítette a tábort, hátrahagytak körülbelül hetven kényszermunkásnőt, köztük Editet is. Ők 1945. április 15-ig ellátás nélkül maradtak, ekkor találta meg őket az amerikai hadsereg. Elsősegélynyújtás után, két nappal később az altenburg–nobitzi repülőtér kórházába szállították, és legalább 1945. június 11-ig ott ápolták őket.
Visszatért Budapestre, és megtalálta férjét is. Továbbra is a korábbi címen laktak. Edit 1945. július 18-án Budapesten a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnál (DEGOB) jegyzőkönyvbe mondta az átélteket.
1946-ban és 1948-ban két fia született, Péter és András. A család 1948 januárjában elhagyta Magyarországot és a wentdorfi D.P. (Displaced Persons) táboron keresztül az Egyesült Államokba emigrált, ahova Bremerhavenből a USS General R. M. Blatchford (AP-153) hajóval 1950. szeptember 20-án érkezett meg.
1955. december 9-én megkapta az amerikai állampolgárságot.Ezzel együtt járt a keresztnevek megváltoztatása: Editből Edith, Vilmosból William, Péterből Peter, Andrásból pedig Andrew lett.
Édesapja 1951-ben, édesanyja egy évvel később hunyt el; mindkettőjüket a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Edit 2004. május 28-án hunyt el New Yorkban, férje pedig már 1993-ban, ugyanott. Elsőszülött fia, Péter, ismert televíziós szerző, forgatókönyvíró lett, és 2010-ben, 64 éves korában halt meg.
Groszmann Jolánról nagyon szűkös információ áll csak rendelkezésre. 1925. május 6-án született Acsán. Családjáról semmi sem ismert, édesanyja születési neve fetehetően Löwy volt. A deportálás idején hajadon volt. A nemzetiszocialista iratokban eladónő, illetve varrónő szerepel foglalkozásként a neve mellett, utolsó lakcímként pedig Budapest VII. kerület Almássy tér 8. szám.
Jolánt a külső tábor 1945. április 13-i evakuálásakor a úgynevezett halálmenetbe küldték. Két fogolytársával együtt sikerült megszöknie. Három napon át erdőben rejtőztek, mígnem az amerikai hadsereg katonái felszabadították őket. Visszatért Budapestre, és 1945. július 11-én tanúvallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt deportálásának történetéről. Ezt követően nyoma vész.
György Ilona volt a penigi altábor legidősebb foglya. 1893. január 26-án született Budapesten. Családját illetően mindössze édesanyja neve ismert: Fischer Mária. Férje dr. György Ármin orvos volt; elképzelhető, hogy a deportálás idején a házasság már felbomlott. Egy fia volt, akit feltehetően Györgynek hívtak. A ravensbrücki és a buchenwaldi koncentrációs táborok irataiban foglalkozásaként asszisztenst, illetve fogtechnikust tüntettek fel. Németországba történő deportálása előtt utolsó lakcíme Budapest V. (ma XIII.) kerület, Pozsonyi út 52. volt.
A halálmenetből sikerült másokkal együtt Chemnitzben megszöknie, mivel az őrök egymás után elhagyták a helyüket. Két napig pajtákban rejtőzködtek. Egy légitámadás során az egyik fogolytársa életét vesztette. Végül az amerikai hadsereg katonái szabadították fel őket. Öt hetes ápolást követően egészségi állapota annyira javult, hogy visszatérhetett Budapestre.
Ott 1945. július 16-án tett tanúvallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Addig sem (talán volt) férjét – aki feltehetően a mauthauseni koncentrációs táborban vesztette életét –, sem a fiát nem találta meg. Legalább 1964-ig Magyarországon élt.
Haimann Zsófia 1915. június 19-én született Budapesten, mint az édesanyja Haimann Margit (szül. Weisz, 1891) háztartásbeli által világra hozott két ikerlány egyike. Édesapja Haimann Géza (*1878), festék-nagykereskedő volt. Ikertestvérét Líviának hívták. A hajadon keramikus Zsófia kényszermunkára hurcolása előtt Budapesten, az V. kerület Klotild utca (ma Stollár Béla utca) 4. szám alatt élt.
Zsófia egyike volt a tábor 1945. április 13-i evakuálásakor hátrahagyott körülbelül hetven kényszermunkásnőnek. A tábort 1945. április 15-én fedezte fel az amerikai hadsereg. Az elsősegélynyújtást követően a nőket az altenburg–nobitzi repülőtér kórházába szállították, ahol legalább 1945. június 11-ig ellátást kaptak.
Magyarországra való visszatérése után 1945-ben ismét szüleivel, Margittal és Gézával együtt lakott Budapesten, a régi címen. Zsófia 1945. július 16-án Budapesten vallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt.
1982-ben hunyt el, nagy valószínűséggel hajadonként, és a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Mellette temették el édesanyját is, aki ugyanabban az évben halt meg. Édesapja már 1955-ben elhunyt. Húga a holokauszt idején ismeretlen körülmények között vesztette életét; 1969. július 28-án 1945. január 15-i hatállyal nyilvánították holttá.
Hegyi Berta életéről meglehetősen keveset tudunk-ó áll rendelkezésre. Szülei Weisz Mátyás és Fanni voltak, róluk ennél több nem ismeretes. Testvérekről sincsenek információk. Berta 1909. május 31-én született Budapesten. Feltehetően varrónőként dolgozott, férje Hegyi Pál volt. Deportálása előtt utolsó lakcíme Budapest V. (ma XIII.) kerület Váci út 6. volt.
A kényszermunkásnők többségéhez hasonlóan az altábor kiürítését követően 1945. április 13-án elrta is az ún. halálmenetben indult. Többnapos gyalogmenet után másokkal együtt vagonokban Dachauba szállították. Onnan egy másik táborba akarták továbbvinni őket, amelyet azonban nem találtak meg. Két társnőjével sikerült megszöknie. Faluról falura mentek, élelmet kaptak, és parasztgazdáknál istállókban vagy padlásokon éjszakáztak. Kétszer SS-katonák fogták el őket, de mindkét alkalommal sikerült megszökniük. Kočovban (Csehország) egy paraszt rejtette el őket 1945. május 4-ig, amikor az amerikai hadsereg megérkezett a faluba. Egyik útitársát kórházba szállították, Berta pedig a másik társával hazatérhetett.
1945-ben Budapesten, a VI. kerület a gróf Zichy Jenő (ma Zichy Jenő) utca 38. szám alatt lakott. 1945. július 9-én Budapesten tett vallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Ez a dokumentum Berta utolsó ismert életjele.
Hercog Rózsa, születési nevén Czitrom Rózsa 1909. február 14-én született Szolnokon. Czitrom Benő (sz. 1867) és Mária (sz. 1872) legalább nyolc gyermekének egyike volt Apja szabósegédként dolgozott. Rózsa cipőkészítő volt, és 1938. október 16-án Budapesten feleségül ment az elvált Hercog Jenő (sz. 1898) nyomdászsegédhez. Nem tudunk róla, hogy a házasságból gyermekek születtek volne. Deportálása előtt Budapest VII. kerület Csengery utca 6. szám alatt lakott.
Rózsa annak a mintegy hetven kényszermunkásnőnek egyike volt, akiket 1945. április 13-án a tábor evakuálásakor ellátás nélkül hátrahagytak, és akiket végül 1945. április 15-én az amerikai hadsereg szabadított fel. Elsősegélynyújtást követően 1945. április 17-én az altenburg-nobitzi repülőtér kórházába szállították, ahol legalább június 11-ig ápolták. Budapestre való visszatérése után ismét a régi címén lakott. 1945. július 19-én tett vallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt.
További életéről nem maradt fenn információ.
Férje 1945 februárjában, feltehetően a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg. 1948. szeptember 3-án nyilvánították holttá. Édesanyja túlélte a holokausztot, édesapja azonban már 1927. május 28-án elhunyt Budapesten.
Testvéreiről csak kevés adat ismert. Manó és Margit kisgyermekként meghaltak. Dezső, Ferenc, Etel (Etelka) és Sándor esetében csak a születési dátumok maradtak fenn. Jenő nevű bátyja pincérként dolgozott, felesége Flamm Rózsa volt, és két fiuk született: György és Tamás. Míg családja túlélte a vészkorszakot, Jenő ismeretlen helyen életét vesztette; 1953. június 17-én 1943. március 15-i hatállyal nyilvánították holtnak. A dátumból ítélve valószínűleg Ukrajnában halt meg, munkaszolgálatban.
Heumann Zsuzsa 1927. június 22-én született Budapesten, az 1925 óta házas Heumann Lajos (sz. 1881) és Schnabl Irén (sz. 1900) feltehetően egyetlen gyermekeként. Zsuzsa hajadon volt és tanuló, apja kereskedő volt, anyja háztartásbeli.
Zsuzsa – a kényszermunkásnők többségéhez hasonlóan – 1945. április 13-án, az altábor kiürítése után az úgynevezett halálmenetbe került. Többnapos gyaloglást követően másokkal együtt vagonokba zsúfolták. A vonat egészen Tachovig (Tachau) haladt, ahonnan még mintegy 30–35 km-es gyalogút következett. Éjszaka kilenc társával együtt megszökött. Keresztény magyar menekülteknek adták ki magukat, és egy kórház konyháján dolgoztak. 1945. május 5-én 10:45-kor érkeztek meg az amerikai csapatok, akik végleg felszabadították őket.
Hazatérése után Zsuzsa 1945-ben Budapesten, a XIII. kerületben, a Dagály utca 9/d alatt lakott, és 1945. július 6-án Budapesten számolt be megpróbáltatásairól a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Anyja valószínűleg a bergen-belseni koncentrációs táborban halt meg, apja pedig 1945 júliusában hunyt el Budapesten.
Zsuzsa 1947 körül feleségül ment Aczél János Dezsőhöz – Kanadában John Aczél –, aki később elismert matematikus lett. Két lányuk született: Katalin (később Catherine, 1948) és Julianna (később Julie, 1951). A család 1965-ben Kanadába emigrált, ahol Zsuzsa – ottani nevén Susan – a Waterloo tartományban működő University of Waterloo egyetemen dolgozott adjunktusként. Gyermekei révén három unokája született: Thomas, Robert és Rebecca.
Susan 2010. május 23-án hunyt el Waterloóban, férje pedig 2020-ban ugyanott.
Himmler Edit 1914. március 20-án született Losoncon (ma Lučenec, Szlovákia). Szülei Himmler Izsák Zsigmond (*1872) gabonakereskedő és Himmler Janka, született Barok (*1882) háztartásbeli voltak. Apja már 1933-ban meghalt, édesanyját az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítőtáborban meggyilkolták; 1948. április 16-án 1944. június 13-i dátummal nyilvánították holttá. A családhoz tartozott az anya első házasságából való két féltestvér is. Az idősebbik, Lövinger Imre, 1944-ben vesztette életét a Magyar Királyi Honvédség egyik zsidó munkaszolgálatos zászlóaljának tagjaklnt. Feleségét szintén 1944. június 13-án Auschwitzban gyilkolták meg. Lövinger Sándor feltehetően már korán Nagy-Britanniába ment, és 1938-ban Londonban feleségül vette a Magyarországról származó Pór Katalint. Később a házaspár az Egyesült Államokba vándorolt ki. Sándor 1964-ben Chicagóban hunyt el.
Edit a deportálás idején egyedülálló volt, gyógyszerészként dolgozott, és Budapest VII. kerületében, az Almássy tér 3. szám alatt lakott. 1945. április 13-án, az altábor kiürítése során az úgynevezett halálmenetbe küldték. Még aznap megszökött fogolytársai, Kaufmann Anna és Váradi Vera társaságában. 1945. április 15-én az amerikai hadsereg bevonult Röhrsdorfba, ahol felszabadították őket. Itt további egy hetet töltöttek, majd teherautóval a Gera-Linz táborba szállították őket, mielőtt visszatértek Magyarországra.
Hazatérése után Edit 1945-ben ismét a régi címén lakott Budapesten, és 1945. július 9-én Budapesten tanúvallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnál (DEGOB).
1948-ban feleségül ment Székely Rezső vegyészhez Losoncon. Egy Szilvia nevű lánya született, és maga is vegyészként dolgozott. Később valószínűleg az egész család Ausztráliába emigrált, feltehetően 1956-ban. A házasság válással végződött.
Edit 1996. április 3-án, rákbetegség következtében hunyt el Sydney-ben.
Kádár Éva táncpedagógus volt, 1915. október 23-án született Budapesten dr. Kádár Gyula és Grosz Frid(erik)a lányaként. Egyedülálló volt, és elhurcolása előtt Budapesten, az V. kerület Berlini (ma Nyugati) tér 4. szám alatt élt.
Évának 1945. április 14-re virradó éjszaka Chemnitz közelében sikerült megszöknie a halálmenetből. Mintegy ötven másik nővel együtt el tudott rejtőzni, miután az SS-őrök és felügyelők fokozatosan eltűntek. A csoport a legközelebbi faluba menekült, és ott várta meg az amerikai csapatok érkezését.
Hazatérése után Éva 1945-ben Budapesten, az V. (ma XIII.) kerület Katona József utca 31. szám alatt lakott. Tapasztalatairól 1945. július 16-án Budapesten tett tanúvallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Ezt követően nyoma vész, életének további alakulásáról semmit sem tudunk.
Szüleiről és esetleges más családtagjairól semmilyen további információ nem áll rendelkezésre.
Nem teljesen tisztázott a 68572-es rabszámú kényszermunkás személyazonossága. Az „SS Kommando Penig der Max Gehrt Werke” név szerinti fogolylistáján a Kiskőrösön 1910. szeptember 16-án született Spitzer Szerén szerepel. Ezzel szemben 1945. július 20-án Budapesten bizonyos Lindenfeld Sándorné, született Salamon Frida tett vallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnál (DEGOB). A jegyzőkönyvben deportálási helyszínként Ravensbrück, Penig és Theresienstadt, valamint ugyancsak a 68572-es rabszám szerepel. Születési dátumként 1910. június 17., születési helyként pedig Székelyhíd (ma Săcueni, Románia) van feltüntetve. 1945-ben mindketten – Frida férjével, Sándorral együtt – ugyanazon a címen, a Budapest VII. kerület Akácfa utca 59. szám alatt laktak.
Ezt az ellentmondást mindeddig nem sikerült tisztázni, így csak feltételezésekkel élhetünk. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy egyikük a másiknak adta ki magát, akár a deportálás idején, akár Magyarországra való visszatérése után a DEGOB előtt. Valószínűtlen, hogy mindketten az altábor foglyai lettek volna. Ezért mindkét életrajzzal külön foglalkozunk.
Szerén Spitzer Ármin (*1885) kereskedő vagy kereskedősegéd és Weitzenfeld Róza (*1890) háztartásbeli vagy háztartási alkalmazott leánya volt. Egyedülállóként élt, foglalkozása eladó volt, és Budapest VII. kerület Akácfa utca 59. szám alatt lakott, amikor Németországba hurcolták. Két idősebb nővére már csecsemőkorában meghalt.
Frida szüleiről nem áll rendelkezésre információ. Az 1906-ban született Lindenfeld Sándor pincér felesége volt, ő maga szabóként dolgozott.
Egyikük 1945. április 13-án, az altábor kiürítése után az úgynevezett halálmenetbe került, és 1945. április 20-án a theresienstadti gettóba (koncentrációs táborba) érkezett. 1945. május 5-én az SS a Nemzetközi Vöröskereszt felügyeletére bízta a tábort, majd május 8-án a Vörös Hadsereg elérte Theresienstadtot és végleg felszabadította a foglyokat. Innen tért vissza Budapestre. 1945-ben mindketten ismét Budapesten, a VII. kerület Akácfa utca 59. szám alatt éltek, Szerén édesanyjával, Rózával és Frida férjével, Sándorral együtt.
Szerén valószínűleg feleségül ment Lovasi Miklós alkalmazotthoz, akitől feltehetően már 1950-ben el is vált. Ezt követően nyoma vész.
Meisels Júlia 1914. május 20-án született Kunszentmiklóson. Édesapja Meisels Jakab Salamon mázoló volt, aki 1855-ben született, édesanyja leánykori neve pedig Reisz Száli avagy Sára. A szülők, akik 1902-ben kötöttek házasságot, még Júlia gyermekkorában elhunytak. Amikor Németországba hurcolták, Júlia hajadon volt, és feltehetően pincérnőként vagy háztartási alkalmazottként dolgozott. Utolsó lakcíme Budapest VII. kerület Dohány utca 86. volt.
Az altábor 1945. április 13-i evakuálását követően az úgynevezett halálmenetbe került. Két fogolytársával együtt Chemnitzben sikerült megszöknie. A három nő Csehország irányába indult, útközben kétszer is a rendőrség kezére kerültek, azonban mindkét alkalommal szabadon engedték őket. Kereszténynek adták ki magukat, így Karlovy Varyban (Karlsbad) élelmiszerjegyekhez jutottak. 1945. május 9-én a szovjet hadsereg szabadította fel őket Karlovy Varýtól hét kilométerre. Ott hat héten át egy kórházban ápolták őket, majd 1945. június közepén tértek vissza Budapestre.
Visszatérése után 1945-ben ismét a régi budapesti címén lakott. Júliát 1945. július 8-án Budapesten hallgatta ki a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB). További életútjáról nem állnak rendelkezésre adatok.
Számos testvére volt, róluk azonban keveset tudunk. Janka és Sándor még első születésnapjuk előtt meghaltak. A két legidősebb testvérről, Manóról (sz. 1903) és Bertáról (sz. 1904) csupán a születési adatok ismertek. Bernát (sz. 1912) és Mihály (sz. 1916) esetében legalább annyi feltárható volt, hogy túlélték a holokausztot.
Mondschein Rózsa valószínűleg leánykori nevén, mint Bürger Rózsa volt a penigi altábor rabja. Családjáról keveset tudunk. Édesanyja neve Hermin vagy Hermina Bürger (született Diamant) volt. Valószínűleg volt egy körülbelül hat évvel idősebb bátyja, Artúr. Rózsa 1924. május 22-én született Pálházán. A deportálás idején hajadon volt, cipészként vagy cipész-segédként dolgozott, és Budapesten, a VII. kerület Akácfa utca 32. szám alatt lakott.
Rózsának már a halálmenet első napján, 1945. április 13-án Chemnitzben 24 másik fogolytársával együtt sikerült megszöknie. Egy éjszakát egy üres villamoskocsiban töltöttek. Hogy ne keltsenek feltűnést, megfordították fogolyruhájukat, és magyar munkásnőnek adták ki magukat. Chemnitz-Bornában két hétig dolgoztak élelmiszerért néhány családnál. Ezután tizenegyen folytatták útjukat, és 1945. május 5-én elérték a cseh határt. Útközben néhányat közülük lelőttek, mert egy társuk véletlenül elárulta, hogy zsidók.
Valószínűleg 1945-ben, közvetlenül hazatérése után ment férjhez Mondschein Györgyhöz (sz. 1921), vagy – ami kevésbé valószínű – már korábban is házasok voltak, de a fogolynyilvántartásnak a leánykori nevét adta meg. A házaspár 1945-ben Budapesten a régi címen élt együtt. Mondschein Rózsa 1945. augusztus 3-án Budapesten beszámolt sorsáról a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Ez egyben az utolsó rendelkezésre álló dokumentum róla.
Férje valószínűleg 2004-ben halt meg, és a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben van eltemetve. Fivére egy zsidó munkaszolgálatos zászlóaljban vesztette életét.
Öszterreicher Éva 1923. január 4-én született Budapesten. Ő volt az 1922 óta házas Öszterreicher Ernő (*1886) és Langfelder Kornélia (*1900) első gyermeke. A családhoz tartozott még Imre, Éva öccse, aki 1925-ben született. Éva hivatalban dolgozott, deportálása előtt egyedülállóként élt Budapesten, VII. kerület Thököly út 8. szám alatt lakott.
1945 április 13-án az altábor kiürítése után az úgynevezett halálmenetbe került, amelyet túlélve tért vissza Magyarországra. 1945-ben szüleivel együtt a VII. kerület Baross tér 12. szám alatt lakott. Testvérét, Imrét, 1944-ben a flossenbürgi koncentrációs táborban gyilkolták meg.
Éva 1945. június 26-án Budapesten tett tanúvallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. 1946. december 26-án Budapesten házasságot kötött az 1911-ben született Szentpéteri Györggyel. A házaspárnak két lánya született: Judit, aki gyermekorvos lett, és Anikó, aki a Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara munkatársa volt.
Éva édesapja, Ernő, 1966-ban hunyt el a magyar fővárosban, édesanyja pedig 1978-ban, szintén Budapesten. Mindkettőjüket a Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Öszterreicher Éva 2004. június 17-én hunyt el Budapesten, és őt is a Kozma utcai zsidó temetőben temették el. Három évvel később követte férje.
Pollák Aranka 1913. július 2-án született Budapesten. Legalább ötgyermekes család tagja volt; szülei, Pollák Vilmos cipészsegéd és Ponger Franciska 1901 óta voltak házasok. Négy idősebb testvére – Teréz, Irma, Irén és Géza – 1901 és 1910 között született.
Amikor Arankát deportálták, hajadon volt, és Budapest V. kerület gróf Teleki Pál (ma Otóber 6.) utca 22. szám alatt lakottA koncentrációs tábori iratokban foglalkozásaként, illetve egyszerűen munkásnő van feltüntetve.
Aranka aközé a mintegy 70, menetelésre nem képes kényszermunkásnő közé tartozott, akiket az SS-őrség a tábor 1945. április 13-i kiürítésekor ellátás nélkül hátrahagyott. A tábort 1945. április 15-én fedezte fel az Egyesült Államok hadserege. 1945. április 17-én, az első sürgősségi ellátást követően Arankát a többi nővel együtt az altenburg–nobitzi repülőtéren működő kórházba szállították, ahol legalább 1945. június 11-ig ápolták.
Aranka visszatért Budapestre, és 1945-ben ismét szüleivel, valamint fivérével, Gézával és nővérével, Terézzel együtt lakott a korábbi címükön. 1945. július 17-én Budapesten tanúvallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Később feleségül ment Gubics Sándorhoz, 1965-ben hunyt el, és a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Édesanyja 1945-ben hunyt el, édesapja tíz évvel később. Teréz, aki Kertész Ferenchez ment feleségül, 1988-ban halt meg Budapesten. Géza halálának időpontja és helye ismeretlen. Irmának csak a születési dátumát ismerjük. Irén Schwed Géza felesége volt. Őt feltehetően 1944 júniusában vagy augusztusában az auschwitzi haláltáborban gyilkolták meg, férje pedig 1945 januárjában hunyt el a dachaui koncentrációs tábor egyik altáborában, Mettenheim I-ben.
Reich Ibolya és Szántó Rózsa személyében két testvér volt a penigi női koncentrációs altábor foglya. Reich Simon Sándor péksegédnek és Reich (született Raimond) Szerén háziasszonynak, akik 1904 óta éltek házasságban, feltehetően több gyermeke nem volt.
Ibolya volt az idősebb. 1908. február 16-án született Budapesten. Egyedülálló varrónő, illetve szabónő volt és nővérehez hasonlóan a deportálás idején Budapesten, a VIII. kerület Rákóczi út 51. szám alatt lakott. Rózsa, aki Szántó János felesége volt, 1913. június 12-én született Siófokon.
Mindketten aközé a mintegy hetven kényszermunkás közé tartoztak, akiket ellátás nélkül hátrahagytak, amikor az SS 1945. április 13-án kiürítette a tábort. 1945. április 15-én amerikai katonák fedezték fel őket és az elsősegélynyújtást követően két nappal később az altenburg–nobitzi repülőtér kórházába szállították. Itt legalább 1945. június 11-ig részesültek ellátásban.
A két nővér visszatért Budapestre, és 1945-ben édesanyjukkal, Szerénnel, valamint Rózsa férjével együtt a VIII. kerületben, az Erdélyi (ma Bauer Sándor) utca 19. szám alatt laktak. 1945. július 11-én együtt tettek tanúvallomást Budapesten a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnál (DEGOB). Míg Rózsa és János további életéről nincs adat, Ibolyáról dokumentált, hogy férjhez ment Mittelmann Tiborhoz, 1965-ben elhunyt, és a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra.
Édesapjuk már 1938-ban meghalt, édesanyjuk pedig 1951-ben. Mindkettőjüket a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben temették el.
A harmadik túlélő, aki 1945. július 11-én a DEGOB előtt számolt be szenvedéseiről, Mayer (született Weisz) Margit volt. 1911. február 8-án született Budapesten, Weisz Márk könyvelő és Weisz (született Weisz) Laura, valószínűleg háztartásbeli, 1910 óta házas házaspár gyermekeként. A családhoz tartozott két fiatalabb testvér: Aladár, aki 1913-ban született és fodrászként dolgozott és Klára (*1915).
Édesapját 1944. november 2-án Pestszentlőrinc-Pestszentimrén (ma Budapest XVIII. Kerülete) gyilkolták meg (agyonlőtték). Holttestét 1946 februárjában exhumálták, és a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben helyezték örök nyugalomra. Fivére a magyar honvédség egyik zsidó munkaszolgálatos alakulatában szolgált és a fehéroroszországi Krasnopolban eltűnt. Hivatalosan 1972. június 7-én nyilvánították halottnak, 1943. március 15-i dátummal.
Margit, aki Mayer Róbert kirakatrendezőhöz ment feleségül, egy divatáruüzlet fehérneműrészlegén dolgozott. Deportálása előtt Budapest VII. kerületében, a Rákóczi út 8/b szám alatt lakott.
Margit osztozott Reich Ibolya és Szántó Rózsa sorsában: ő is a mintegy hetven hátrahagyott nő közé tartozott, akiket 1945. április 15-én szabadítottak fel. Felgyógyulását követően 1945. június 29-én vonattal indult vissza Magyarországra, és július 11. előtt megérkezett Budapestre. Ott 1945-ben ismét a régi címen lakott férjével együtt, és később ismét eladóként dolgozott. A házasság válással végződött.
Margit húga, Klára, 1938-ban Budapesten házasságot kötött János den Texszel, aki 1899-ben Amszterdamban született, holland jogász, történész és régész volt. A holokausztot túlélte, mivel feltehetően férjével együtt 1941-ig Athénban, majd 1946-ig Kairóban élt. Ezt követően a házaspár visszatért Hollandiába. Ő és Margit a háború után többször is megpróbálták – sikertelenül – elérni a magyar hatóságoknál, hogy a család megmaradt tagjait Hollandiába vihessék.
Margit 1954-ben másodszor is férjhez ment, Szemán Miklóshoz, aki fodrász vagy fodrászsegéd volt. Férje 1980-ban bekövetkezett halála után lehetősége nyílt arra, hogy nővéréhez, Klárához költözzön Hollandiába. Ott hunyt el 1990-ben, és Gooise Meren Naarden városrészének régi temetőjében helyezték örök nyugalomra. A családi sírban nyugszik még 2010-ben elhunyt húga, valamint édesanyjuk is, aki 1973-ban halt meg.
A fia, Káldor László jegyezte le
Rosenberg Klára 1922.05.09. született Magyarországon egy alföldi kisvárosban. Heten voltak testvérek -2 fiú és 5 lány-, ő a 6. volt a sorban. Sajnos 9 éves korában édesanyját elvitte a mentő, és soha nem tért már haza.Édesapja nem akart uj asszonyt hozni a házhoz, ezért mindig a legidősebb lánytestvér vezette a háztartást.A lányok sorban elköltöztek Budapestre és férjhez mentek, ezért édesapja mégis megnősült.
Ő is Budapestre költözött, kalaposnak tanult és dolgozott, testvérénél lakott és élte a fiatalok szokásos életét. Egyszer csak minden megváltozott, jöttek a zsidótörvények, a korlátozások és a vidéki deportálások.
1944.decemberében testvérével együtt gyüjtőhelyre vitték a bécsi úti téglagyárba majd elindították öket vagonokban -80 fő állva-Németország felé. A magyar határon már nem akarták őket átvenni, de a magyar csendőrők mégis „átpréselték”őket.
Megérkeztek Ravensbrückbe, ahol embertelen körülmények között/ruha és élelem nélkül/fagyökeret irtottak mínusz 15 fokban. Februrárban átvitték őket Peningbe, ahol bejártak egy gyárba, repülőgépalkatrészeket gyártani. Itt legalább ruhát kaptak. Már hallották az ágyúk hangját, amikor az SS elkezdte a tábor likvidálását. Gyalog elindították őket az ország belsejébe, aki leült, elesett, azt agyonlőtték. Pár nap után testvérével, megszöktek lakott települések mellett haladtak. Elhagyott, házakban, vikendházakban aludtak, azt ették amit találtak. Voltak német családok akik munkát és ételt adtak, segítették őket. Kalandos körülmények között sikerült papírok nélkül egy nagyobb csoportban elvegyülve átjutni az amerikaiakhoz, majd a vöröskereszt segítségével egy feljavító táborba, ekkor 40 kg volt az egykori 54 kg helyett.
Hazatérés után szembesült azzal, hogy édesapja feleségével Auswitzban halt meg, egyik várandós lánytestvérét és öccsét pedig agyonlőtték.
Az egykori kisvárosból látásból ismert egy fiút aki munkaszolgálata alatt megsérült az orosz fronton, majd felépülése után elvitték Németország felé és öccsével Mauthausenből tért haza.Megkérte a kezét és 1946.ban összeházasodtak,ujból elkezdett élni, szép hangja volt ezért énekesnő szeretett volna lenni. A sors közbeszólt, 1948-ban fiugyermeknek adott életet, de utána közel egy évig kórházban volt trombózis miatt, és emiatt megerőltető munkát később sem tudott végezni. Férje munkája miatt átköltöztek a Balatonhoz, az ottani élet, mentalitás kárpótolta az elveszett évekért. Vezette a háztartást és nevelte fiúkat. Szeretett szórakozni, társasági életet élni. Gyakran felutaztak Budapestre szinházba, operába.
Kapcsolata testvéreivel rendkívűl szoros volt különösen nővérével akivel együtt élték túl a borzalmakat. Az évek teltek, a táborban erőn felül végzett munka, cipekedés következményeként gerince megbetegedett, fűzőt kellett hordania és későbbb segitség nélkül nem tudott felkelni, felöltözni. Jó kedve, optimizmusa, érdelődése a világ iránt, énekszenvedélye töretlen maradt, szép hangját énekfelvétel is őrzi.
Férje megbetegedett, külső segítséggel gondoskodott ápolásáról otthoni megszokott
környezetében. Fia időközben felnőtt, egyetemre került majd megnősült és 2 unokával ajándékozta meg, akik beragyogták életét. Boldog volt, hogy fiának szép családja van és feleségével együtt, sikeresek jó körülmények között élnek. Gyakran meglátogatták segítségére voltak, menye önfeláldozóan gondozta. Férje 1985-ben ő pedig 1994-ben hunyt el. Honnan tudom mindezt, onnan, hogy én vagyok a fia aki ma 77 éves, 55 éve él boldogan feleségével és 3 kamasz unoka büszke nagyapja. Nagyon jó anya volt, hálával tartozom neki sorsomért. Ha föntről néz most, biztosan mosolyog, nevet.
Élezfilozófiája volt:csak a szépre emlékezem.így tudott teljes és boldog életet élni.
Rosenheck Stella a második legidősebb volt a penigi altábor kényszermunkásnői között. 1894. november 25-én született Bécsben, Edmund Neumann kereskedő (sz. 1852) és felesége, Gisela (született Fehl, sz. 1862, háztartásbeli) lányaként. A szülők 1891 óta voltak házasok. Stellának ikertestvére, Valerie mellett még két másik nővére is volt: a két évvel idősebb Elsa és a legfiatalabb, Edith, aki 1901-ben született. Stella okleveles zongora- és némettanárként dolgozott.
1929 január 6-án Bécsben férjhez ment Adolf Rosenheckhez (sz. 1895), aki szerszám- és gépkereskedő volt. Valószínűleg nem születtek gyermekeik. 1938. október 12-én a házaspár kivándorlási kérelmet nyújtott be Bécsben, célországként Mexikót, Dél-Amerikát vagy Ausztráliát megjelölve. A kivándorlás azonban végül nem valósult meg. A házaspár Budapestre költözött. Ekkorra Stella szülei már nem éltek: apja 1924-ben, anyja pedig 1938-ban halt meg. Stella a ravensbrücki női koncentrációs táborba történt deportálása előtt Budapesten, a VIII. kerület Népszínház utca 25. szám alatt lakott.
Amikor 1945. április 13-án a tábort kiürítették, Stellát körülbelül hetven másik, legyengült kényszermunkásnővel együtt ellátás nélkül hátrahagyták. Miután az amerikai hadsereg 1945. április 15-én felfedezte a tábort, két nappal később Stellát – a többiekkel együtt – az altenburg-nobitzi repülőtér kórházába vitték, ahol legalább 1945. június 11-ig ápolták. Miután visszatért Magyarországra, ismét Budapesten élt, és 1945. július 11-én a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) kérdezte ki a háborús élményeiről. Későbbi életéről nem maradt fenn adat. Férjét, Rosenheck Adolfot 1944. december 1-én a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták, ahol 1945. január 7-én meghalt.
1942. május 27-én este 21:05-kor a bécsi Aspang pályaudvarról a Da 204 számú vonattal útba indítottak Minszk irányába körülbelül 1000 zsidó férfit és nőt, köztük Stella három nővérét is. Ez volt a 23-as számú transzport. Az SS minden deportált után 20,20 birodalmi márkát fizetett a Német Birodalmi Vasútnak. A vonat Vavkaviszkban, Fehéroroszország délnyugati részén állt meg, ahol a zsidóknak személyszállító kocsikból tehervagonokba kellett átszállniuk. Innen a szerelvény Baranovicsin keresztül folytatta útját Dzjarzsinszk (Kojdanovo) felé. A hétvége miatt a vonat a zsidó deportáltakkal őrizet alatt vesztegelt a kojdanovói vasútállomáson. A voat 1942. június 1-én hajnali 4:39-kor indult tovább, és 6:09-kor érkezett meg a minszki teherpályaudvarra. Közvetlenül a megérkezés után a zsidóknak el kellett hagyniuk a vagonokat, és le kellett rakodniuk a szállítmányt. A deportáltak közül 20-50 embert kiválasztottak kényszermunkára, a többieket – köztük Stella testvéreit is – a Blagovscsina fenyőerdőben előre kiásott gödrökhöz vitték, ahol a Waffen-SS tagjai agyonlőtték őket.
Stern Helén élete egyelőre hétpecsétes titoknak tűnik. 1921. március 26-án született Hársfalván (ma Nelipino, Ukrajna) vagy a szomszédos Szászóka településen (ma Sasivka, Ukrajna). Németországba hurcolásakor egyedülálló volt, Budapesten a VII. kerület Dob utca 34. szám alatt lakott. Feltehetően háztartási alkalmazottként vagy szobalányként dolgozott. Családi hátteréről nem állnak rendelkezésre adatok.
1945 április 13-án, amikor az SS kiürítette az altábort, az úgynevezett halálmenetbe került. Chemnitzben vagy annak környékén hetven másik nővel együtt hátramaradt. Körülbelül tíz napon át házakban, erdőkben, pajtákban, illetve a szabad ég alatt bujkáltak. Amikor megtudták, hogy Chemnitz-Bornában tábor működik, odamentek, ahol barakkokban helyezték el őket. Körülbelül egyheti ott-tartózkodás után a német rendőrség gyalogosan ismét Chemnitzbe vitte őket, ahonnan éjjel, mintegy húsz társával együtt sikerült megszöknie. 1945. április 30-án Herrenhaidében szabadította fel őket az amerikai hadsereg. Az amerikai csapatok Cossenbe vitték őket, ahol a szovjet hadsereg vette át őket. Az ő segítségükkel tértek vissza Budapestre, Plzenen, Prágán és Pozsonyon keresztül.
Magyarországra való visszatérése után Helen 1945. június 24-én Budapesten a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottságnál (DEGOB) számolt be sorsáról. Ekkor az V. kerület Sütő utca 2. szám alatt lakott. További életéről semmiféle adat nem ismert.
Szemere Magda élete viszonylag jól dokumentált. 1923. július 28-án született Budapesten. Amikor Németországba hurcolták, hajadon volt, és bőrfeldolgozóként dolgozott. Budapesten, a VII. kerület Klauzál utca 26–28. szám alatt lakott. Szülei Szemere Lajos (sz. 1898) és Neufeld Friderika (sz. 1900) voltak; 1944-ben mindkettőjüket meggyilkolták. Haláluk pontos körülményei nem ismertek. Három évvel fiatalabb testvére, István 1944-ben vagy 1945-ben vesztette életét egy németországi munkatáborban. István felesége, Elvira és és fia, György túlélték a holokausztot.
1945 április 13-án, amikor az SS feloszlatta az altábort, Magdát az úgynevezett halálmenetbe küldték. A Chemnitz felé vezető úton sikerült megszöknie, miután kimerülten egy út menti árokba zuhant, és halottnak hitték. Chemnitzben egy ott élő, jószívű osztrák család talált rá, hazavitték, és étellel látták el. Egy ideig náluk maradt, majd feltehetően egy amerikai táborba került.A hosszú éhezés után a gyomra nem tudta feldolgozni az ételt, súlyosan megbetegedett, ezért kórházba szállították Zwickauba. Állapota javulása után egy csehszlovák szállítmánnyal indult haza: először busszal Karlsbadba (Karlovy Vary), majd vonattal Prágán és Pozsonyon keresztül Budapestre érkezett.1945 július 2-án Budapesten számolt be megpróbáltatásairól a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt.
1946-ban Magda DP-ként (displaced person) visszatért Németországba, egy bambergi DP-táborba. A „DP” megjelölés ebben az időben olyan civil személyekre vonatkozott, akik a háború következtében az anyaországukonn kívül tartózkodtak, és külső segítség nélkül nem tudtak hazatérni, illetve egy másik országban letelepedni. DP-ként ismerték el azt a mintegy 300 000 zsidó menekültet is, akik 1946–1947-ben a Lengyelországban és Kelet-Európában történt antiszemita atrocitások után Németország nyugati megszállási övezeteibe menekültek. Magda valószínűleg ebbe a csoportba tartozott.
Bambergben Magda feleségül ment a magyar holokauszttúlélő Bernát Andorhoz (sz. 1912), akinek első feleségét, Sárit és lányát, Máriát az auschwitzi koncentrációs és megsemmisítő táborban gyilkolták meg. 1947. augusztus 1-jén Bambergben megszületett Magda első fia, István (később Stephen). Röviddel azelőtt, hogy a család Izraelbe készült volna kivándorolni, levelet kaptak Magda nagybátyjától, Charles Szemere-től, aki felajánlotta, hogy finanszírozza az Egyesült Államokba történő bevándorlásukat. Charles volt Magda egyetlen rokona, aki a két világháború közötti időszakban az Egyesült Államokba vándorolt ki..
Az Egyesült Államokba való megérkezésük után, 1949. május 5-én a Bernát család először New Yorkban telepedett le, majd később Floridába költözött. Második fiuk, George 1952. április 29-én New Yorkban született. Honosításukra 1954. november 11-én került sor.
A Bernát Andorral kötött házasságot 1973. július 6-án felbontották. Mindössze három nappal később Magda Miamiban feleségül ment Orville Gene Hydenhez. Ez a házasság 1974. február 6-ig tartott.
Magda 1997 és 2002 között a 33139 Miami, Euclid Avenue 745. szám alatt lakott. Ezt megelőzően többek között a következő címeken élt: 1238 Collins Ave #202, 33139 Miami Beach (1995), 420 15th St., apt.10, 33139 Miami, valamint 433 East 80th Street, 10075 New York (1954).
Magda 2003. január 29-én hunyt el Miamiban.
Weisz Ibolya 1907. szeptember 23-án született Siklóson, szülei Darvas József és Etelka (szül. Szüsz) voltak. A házaspár a névmagyarosítás során változtatta meg eredeti Deutsch vezetéknevét. Ibolya édesapja már 1928-ban elhunyt Budapesten, édesanyja pedig 21 évvel később, szintén ott halt meg.
Ibolya 1929 óta házasságban élt Weisz Pál tisztviselővel, háztartásbeli volt, és deportálása előtt Budapesten, az V. (ma XIII.) kerületben, a Sziget (ma Radnóti Miklós) utca 19/b szám alatt lakott. Három idősebb testvére volt: Jenő, Magdolna és Tibor, akik mind túlélték a holokausztot. Tibor a háború után Franciaországba emigrált, és 1947. március 12-én francia állampolgár lett.
Ibolya egyike volt annak a mintegy 70 kényszermunkásnőnek, akiket a tábor 1945. április 13-i kiürítésekor ellátás nélkül hátrahagytak. A tábort 1945. április 15-én fedezte fel az amerikai hadsereg. 1945. április 17-én, az elsősegélynyújtást követően, a Altenburg–Nobitz repülőtéren kialakított kórházba került, ahol legalább 1945. június 11-ig ápolták. Ezután visszatért Budapestre és és 1945-ben ismét a régi lakcímén élt. 1945. július 17-én tanúvallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Ő és férje – akik nagy valószínűséggel gyermektelenek maradtak – a Vajda nevet vették fel. Ibolya 1965-ben hunyt el, és férje mellett – aki már 1958-ban meghalt – a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben nyugszik.
Weisz Mária 1925. október 30-án született Budapesten Weisz Béla és Irén (született Grosz) lányaként, akik 1919 óta voltak házasok,. Testvéreiről nincs információ. Mielőtt Németországba hurcolták volna, Budapesten élt, a VI. kerület Ó utca 4. szám alatt. Egyedülálló volt és fehérnemű-varrónőként dolgozott.
A halálmenetből Mária kimerülten lemaradt, és egy kis faluba került, ahol az amerikaiak szabadították fel.
Miután visszatért Budapestre, 1945-ben a VI. kerület Andrássy út 12. alatt lakott. 1945. július 4-én tett vallomást Budapesten a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Ezután nyoma veszett.
Édesapja már 1934-ben meghalt, édesanyja pedig 1982-ben. Mindketten a budapesti Kozma utcai zsidó temetőben nyugszanak.
Fried Aranka nagycsaládból származott. Szülei Sonnenschein Mór (sz. 1862) és Stern Mária (sz. 1870) voltak, akiknek feltehetően legalább még tizenkét gyermekük született. Aranka 1906. június 22-én született Budapesten. 1937. május 12-e óta élt házasságban az 1884-ben született Fried Sámuel villanyszerelővel, és deportálása előtt Budapesten, a VII. kerület Akácfa utca 27. szám alatt lakott Gyermekekről a házasságból nincs adat. Foglalkozásaként kereskedőt, illetve varrónőt/szabónőt tüntettek fel.
Ő is – akárcsak a vele együtt vallomást tevő József Margit – aközé a mintegy 70 menetképtelen kényszermunkásnő közé tartozott, akiket a tábor 1945. április 13-i kiürítésekor az SS élelem nélkül hátrahagyott. Miután a tábort két nappal később az amerikai hadsereg felfedezte, a nőket 1945. április 17-én az altenburg–nobitzi repülőtér tábori kórházába szállították, ahol legalább 1945. június 11-ig ellátták őket.
Fried Aranka visszatért Budapestre, és 1945. július 12-én Budapesten József Margittal együtt vallomást tett a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Feltehetően az Egyesült Államokba emigrált, ahol valószínűleg 1964-ben New Yorkban hunyt el.
Férje további sorsát nem sikerült feltárni. Édesanyja († 1939) és édesapja († 1944) Budapesten, a Kozma utcai zsidó temetőben vannak eltemetve. Testvéreiről számos adat áll rendelkezésre. Összefoglalva elmondható, hogy nővérei – Szidónia, Antónia, Ilona, Olga, Rozália és Berta –, és három fivére – Sándor, Géza és Andor – túlélték a holokausztot. Dezső ezzel szemben munkaszolgálatban halt meg . Jánost szintén a holokauszt idején gyilkolták meg, bár a körülmények nem ismertek. Béla nevű testvérének sorsát eddig nem sikerült kideríteni.
József Margitról kevés információ áll rendelkezésre. 1911. december 26-án született Nagyváradon (ma Oradea, Románia). Édesanyjáról annyit tudunk, hogy Klein (született Grün) Eszternek hívták. Édesapjáról és esetleges testvéreiről nem maradtak fenn adatok. Férje József Dezső festősegéd volt (sz. 1910, Nagyvárad). Legalább egy fiuk született, aki a háború után Izraelbe emigrált, és ott a Meir Iozsef nevet viselte. Deportálása előtt Budapesten a VII. kerület Wesselényi utca 8. szám alatt, illetve/vagy a VIII. kerület Tisza Kálmán tér (ma II. János Pál pápa tér) 3. szám alatt lakott. Foglalkozása feltehetően háztartásbeli volt.
A magyar fővárosba való visszatérése után 1945-ben ismét a VIII. kerület Tisza Kálmán tér (ma II. János Pál pápa tér) 3. szám alatt élt. További életútjáról nincsen tudomás.
Hoffmann Vera életrajzában még sok a fehér folt. A megtalált dokumentumok is több kérdést vetnek fel. Vera 1920. január 12-én látta meg a napvilágot Rózsahegyen (ma Ružomberok, Szlovákia) Rothmann Miklós (sz. 1888) kereskedő és Anna (szül. Kallus, 1896) háztartásbeli lányaként. Szülei túlélték a holokausztot.
Foglalkozásaként a koncentrációs tábor irataiban tisztviselőnőt, illetve háztartásbelit tüntettek fel. Rejtélyes a 73 éves Hoffmann Ignáccal kötött, 1940. október 23-án anyakönyvezett házassága, aki ebben az időpontban még talán Diamant Hermina férje volt, jóllehet a dokumentumokban, mint „elvált” szerepel. Ignác 1945. június 1-jén halt meg Budapesten. Más iratokban a férj neve Imreként jelenik meg. Ezeknek az ellentmondásoknak a feloldása mindeddig nem volt lehetséges.
Azt sem sikerült teljes bizonyossággal tisztázni, hogy Vera már deportálása előtt ment-e feleségül Sólyom Andorhoz, vagy csak Budapestre való visszatérése után; az utóbbi a valószínűbb.
Biztosan tudható, hogy elhurcolásakor Budapest IV. kerület Károly király út (ma V. ker. Károly körút) 16. szám alatt és/vagy a VI. kerület Király utca 102-ben lakott.
Vera azokhoz a kényszermunkásokhoz - mintegy 70 főhöz - tartozott, akiket a tábor 1945. április 13-i evakuálásakor ellátás nélkül hátrahagytak. A tábort 1945. április 15-én fedezte fel az amerikai hadsereg. Április 17-én az első sürgősségi ellátást követően az Altenburg-Nobitz repülőtér kórházába szállították őket, ahol legalább 1945. június 11-ig kezelték őket.
Vera visszatért Budapestre, és 1945. július 5-én tett tanúvallomást a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (DEGOB) előtt. Ekkor az V. (ma XIII.) kerület Visegrádi utca 56. szám alatt lakott.
Feltehetően később ment férjhez Sólyom Andorhoz, akiről nem állnak rendelkezésre információk, és egy Júlia nevű lánya született. Az 1956-os forradalom után ő és a lánya Kanadába emigráltak, ahol ápolónőként dolgozott, és legalább 1997-ig Torontóban élt. 1963-ban a címe Toronto, Bloor Street 376A volt.
AI Website Creator