Drag & Drop Website BuilderA DEGOB (Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság) 1944. december 2. és 1946. április 13. között meghallgatta azokat a deportált nőket és férfiakat, akik visszatértek Magyarországra. Közel 5 000 túlélői vallomást jegyeztek le, köztük a penigi altábor 25 egykori kényszermunkásnőjének tanúvallomását is.
Mivel ezek a vallomások az átéltekhez időben nagyon közel hangzottak el, és így még nem befolyásolták őket más deportáltak sorsáról olvasott, látott vagy hallott történetek, különösen magas történeti értékkel bírnak.
A nők a túlélésért küzdöttek, éheztek, valamint bántalmazások és betegségek miatt szenvedtek. Ezért magától értetődő, hogy egyes adatok, számok és helymegnevezések nem minden esetben egyeznek pontosan a történeti adatokkal, mivel bizonyos információkat ezeknek a nőknek gyakran csak becsülniük lehetett.
A 25 vallomás közül 24 magyar nyelven, 1 pedig németül készült. A 24 magyar nyelvű eredeti a „magyar” menüpont alatt tekinthető meg, az egyetlen német nyelvű pedig a „deutsch” menüpontban.
A dokumentumok a DEGOB honlapjáról származnak: http://degob.hu/index.php
Budapesten zongoratanárnőként éltem, és anyagilag független voltam. 1944. július 1-jétől a férjemmel együtt egy hadüzemben dolgoztunk a Práter utcában. Onnan december 1-jén a nyilasok az egész személyzetet elhurcolták, a Teleki térre vittek romeltakarítási munkára; zsidó lakásokban kellett rendet tenni és takarítani. Még aznap este a Józsefvárosi pályaudvaron bevagoníroztak bennünket, vagononként 60-70 főt, ivóvíz és élelem nélkül. A magyar kísérőalakulatok útközben valamennyire segítettek, adtak egy kis kenyeret, és csak Hegyeshalom után, Zurndorfban kaptunk kenyeret, margarint és egy kevés sajtot. Ezzel az útravalóval 8 napig utaztunk Ravensbrückig.
Ott nagyon rossz sorunk volt. A mi transzportunkkal több mint 2000 magyar nő érkezett. Miután mindent elvettek tőlünk, a fürdés után kis nyári bugyikat adtak ránk. Valamennyien egy sátorban aludtunk, nedves köveken; illemhely nem volt. Így töltöttünk el 5 hetet. Nagyon sokat vertek bennünket; egy SS-nőnek volt egy szíja/korbácsa, azzal csapott ránk. Sokszor folyt a vér.
Mi, idősebbek – a 40 év felettiek – nem kerültek munkára; később három- és négyszintes faágyakat kaptunk. Később lengyeleket és másokat is hoztak Auschwitzból; hárman-négyen aludtunk egy szalmazsákon, és egész nap az ágyban kellett feküdnünk. A sátorban uralkodó sötétségben ez büntetés volt. Jaj annak, aki kimerészkedett! Azonnal verést kapott. A fiatalabbaknak a legnagyobb hidegben homokot kellett lapátolniuk.
Napi ellátás: 33 dkg kenyér, délben répaleves, este pedig „vizesleves” – gyakran sótlan és ehetetlen. A gyakran négyórás appellek alatt sokaknak lefagyott a lába; nekem is hiányzik a bal és a jobb lábamon egy-egy fél lábujj.
Ravensbrückből Penigbe vittek. Négy napig utaztunk, vagononként 50 fő. Szinte szalma nélkül ültünk, takaró nélkül, nyári ruhában, jégen. Az útravalónk 10 dkg margarin és ugyanannyi kenhető kolbász, valamint ¾ kg kenyér volt.
Penigben végig a revírben feküdtem lefagyott lábakkal; nagy fájdalmaim voltak, és semmiféle gyógyszer nem állt rendelkezésre. A papírkötést anyaghiány miatt nem tudták időben cserélni; így a lábak állapota csak romlott. Nagyon sokan haltak meg tífuszban, hasmenésben és diftériában. Mindannyian tetvesek voltunk, centiméteres gennyes sebek voltak a testünkön; a fiatalok csúnyán eltorzultak, a genny átütött a papírkötésen.
Egy fogorvosnő igyekezett lelkiismeretesen segíteni, de segédeszközök és megfelelő szaktudás nélkül – bármilyen jószívű is volt – többnyire tehetetlen maradt. A többiek egy lőszergyárban dolgoztak; a gyárhoz vezető és onnan visszavezető 6 km-es utat a legnagyobb hóban kellett megtenniük. A tábori cipők feltörték a lábakat, trombózis alakult ki. A gyárban egészségkárosító festékanyagokkal dolgoztak; ezek vérmérgezést okoztak, ami néha halálos volt.
Az ételhez adott bróm következtében elmaradt a havi vérzés; a testen mindenfelé daganatok és vízvisszatartás keletkezett. Néhányan ebbe belehaltak. Az appell itt legfeljebb egy óráig tartott. Egyszer fertőtlenítették a ruhákat; gyakran kimaradt a világítás és a vízellátás. Három műszakban dolgoztak; még a legnagyobb esőben is az éjszakás műszaknak útnak kellett indulnia a munkahelyre és vissza. Ha nem mentek elég gyorsan, a katonák megverték őket.
Egy napon – április 15-én – az SS-nők hirtelen civilben jelentek meg, és a egészségeseket elvitték transzportra; néhány beteget az ételszállító kocsira raktak, a súlyos betegeket – köztük engem is – ott hagyták; 40-en voltunk, mindannyian szállításra képtelenek. 30 egészséges nem akart velük menni és elrejtőzött, mert a menetképtelenség miatt attól féltek, hogy agyonlövik őket.
A táborban 24 olasz is visszamaradt, akik hozzánk rendkívül jószívűek voltak. Teljesen élelem nélkül maradtunk. Az olaszok ehető növényeket szedtek, megfőzték, és adtak belőle nekünk. Harminc egészséges, visszamaradt lány a községbe ment, takarókért és hasonlókért élelmiszert csereberélt, de a betegeknek abból semmit sem adtak. A betegek orvos és gyógyszer nélkül maradtak. Egy halott két napig feküdt közöttünk. A légitámadások és a közeli légvédelmi állások találatai megrázták a földet és betörték az ablakokat, de velünk nem történt baj.
Április 15-én egyszer csak tankokat hallottunk – az amerikaiak voltak! Olyan finom, tiszta emberek! Az autókról konzerveket, csokoládét és cigarettát dobáltak nekünk. Fényképeztek a táborban, engem is lefényképeztek úgy, ahogy voltam, a megcsonkított lábujjaimmal; mindenkinek külön felvették a betegség tüneteit. Este egy autó tejkészítmény-konzerveket hozott.
Április 17-én, az olasz hadifoglyok közbenjárására, Vöröskeresztes kocsik érkeztek, és mindannyiunkat – 70 embert – egy erdő közepén fekvő szanatóriumba vittek, amelyet egykor német repülőtisztek számára létesítettek. Ott elsőrangú főorvosunk volt, és mesés ellátásban részesültünk. Reggelire: 2 tojás, kenyér és vaj, búzadara- vagy rizskása, fél–háromnegyed liter babkávé vagy kakaó, két héten át friss narancs vagy lekvár és grapefruitlé. Naponta háromszor kaptunk ABC-vitamint, és „magaslati naplámpával” (UV) kezeltek. Nyugágyaink voltak; én frissen bevetett ágyban, a szabadban feküdtem, az erdő közepén. Minden nap fürödhettünk, mindig volt meleg víz, és mindenben kiszolgáltak.
Jólétünkről két kiváló orvos és egy fogorvos gondoskodott, továbbá kilenc ápolónő és kisegítő személyzet. Az egészet egy kapitány irányította. Naponta háromszor osztotta a legfinomabb amerikai cigarettát, csokoládét, cukrot, süteményt és kekszet. Eleinte az ételtől mindannyian rosszul lettünk és hánytunk. A jó kezelés ellenére öt embert már nem lehetett megmenteni, és végül négy szállításra képtelen ott maradt.
A tüdőbetegeket oxigénnel kezelték. Ebédre konzervhús és párolt gyümölcs jutott, friss zöldség sajnos nem. Inni málna- vagy citromlevet kaptunk, egy könnyű, „gyerekbornak” nevezett bort vagy igazi orosz teát, továbbá tejet vagy kakaót (ebédkor is), és naponta háromszor vajas kenyeret. Később friss gyümölcsből és tejből készült eperfagyit is kaptunk. Vacsorára fél hatkor például ¼ kg húskonzerv, 25 dkg emmentáli sajt, vaj és kenyér, valamint párolt cseresznye volt. Lefekvés előtt ismét fél liter tej vagy kakaó.
Péntek este minden szobában gyertyát gyújtottak, minjánt szerveztek, és a társalgóban imádkoztunk. Mindenki kapott egy katonai imakönyvet ангol–héber szöveggel és egy zsidó naptárt. Hogy örömet szerezzenek nekem, a környékről áthoztak egy zongorát; táncoltunk, énekeltünk és zenéltünk. Az én kedvemért egy napon egy katonazenekar többek között a Kék Duna-keringőt is eljátszotta. Hiszen eredetileg bécsi vagyok.
Háromszor röntgeneztek, vérképet és kardiogramot készítettek rólam. A hosszú legyengülés miatt minden gondoskodás ellenére nagyon érzékeny és beteg voltam, de javult állapotban bocsátottak el. A diagnózis: mellhártya- és tüdőgyulladás exsudátummal. A kézen lévő ideggyulladás ellen B-vitamin- és nikotininjekciókat kaptam. Most egyedül vagyok, és várom a férjemet, akit szintén elhurcoltak.
hallgatáshoz
Drag & Drop Website Builder